Vigyázok rád

4.

Az emberek elfelejtik, amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak, az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.
Maya Angelou

Ugyanazokat a rakoncátlan, göndör fürtöket és barna szemeket láttam meg, mint tegnap. Egy apró mosoly ült ki az arcomra, én magam sem tudom miért, rajtam kívül viszont minden lány a sikolyát visszatartva ujjongott és majdnem lefordultak a székről. Kissé már az ájulás szélén is állhattak. Olyan vicces látványt nyújtottak hogy akaratlanul is elnevettem magam, és mint mindig, most is én voltam az egyetlen, aki más mint a többiek. Hisz én csak ültem, és néztem a körülöttem lévő káoszt, miközben mindenki más haldokolt konkrétan. Persze csak a lányok. Majd Finnre kaptam a fejem, aki engem nézett. De lehet csak a mellettem ülő elfehéredett lányt, aki úgy tűnt mindjárt hány is az izgalomtól. Nem igazán tudtam eldönteni kit is néz pontosan, szóval inkább nem foglalkoztam vele.
- Nos osztály, ő itt Finn Wolfhard, bár nem hiszem hogy be kell mutatnom - mondta a tanár unottan, és ennyivel le is rendezte. Semmi "honnan jöttél", "remélem jól érzed majd itt magad" vagy hasonlók. Gondolom ő is ismerte, mint mindenki más, hiszen végülis egy sztár volt. Finn a mögöttem ülő padba ment, mivel már csak ott volt hely és folytatódott is az óra. Legalábbis a tanár számára, mivel az osztály lány tagjai le sem vették Finnről a szemüket és folyamatosan róla beszéltek egymásnak. Mindenki suttogott valamit valakinek, de a legviccesebb az volt, hogy én 2 padsorral lejjebb is hallottam minden egyes szavukat. Legszívesebben hátrafordultam volna hogy megnézzem, Finn ezt hogy reagálja le, de aztán végül nem tettem. Eszembe jutott mikor becsöngetett, és ott állt velem szemben, és még csak a szemébe se tudtam nézni. Most se lenne valószínűleg más a helyzet, és nem azért mert én is egy rajongó vagyok aki él-hal érte, hanem mert volt Finnben valami, valami megmagyarázhatatlan. Nem értem mi van velem, hónapok óta ő az egyetlen olyan fiú, akiről nem rögtön az jut eszembe hogy biztos egy faszfej. Valami teljesen más jön le róla, lehet csak a kisugárzása miatt, de lehet hogy valami teljesen más miatt. Szóval kerültem a szemkontaktust, abból én úgyis csak rosszul jövök ki.
- Hé, szomszéd lány - bökte meg a hátamat.
- Igen? - fordultam hátra, de most se néztem a szemébe. Pedig próbáltam erőt venni magamon, de megint annyira zavarba hozott, és a végén ugyanott kötöttem ki mint múltkor. Nem láttam, de éreztem hogy mosolyog ahogy azt is, hogy nagyon is feltűnt neki hogy zavarba hozott, sőt szerintem élvezte is.
- Adsz egy tollat? - gyorsan kivettem az első tollat ami a kezembe került és odanyomtam a kezébe, mert minél hamarabb túl akartam lenni ezen a kínos "nemtudokaszemedbenézni" dolgon.
- Köszi, ezt berakom a gyűjteményembe - ekkor esett le, hogy a rózsaszín hercegnős tollamat adtam oda neki.
- Olyan jól mutat a kezedben, kár lenne megfosztani téged ettől - nevettem el magam, mire ő is elmosolyodott.
- Aranyos vagy, mikor nevetsz - most először néztem bele azokba a barna szemekbe. Egy ideig fel se fogtam mit mondott, vagy hogy miért, vagy most mivan. De nem is volt rá időm, mert egy felém magasodó alakot láttam meg.
- Pamela, igazgatói iroda elé, most!
Lassan kisétáltam, egyáltalán nem foglalkoztam vele hogy odaküldött. Max kapok egy beírást és ennyi. A gondolataim mind Finn körül forogtak, és nem is tettek le róla. Egész nap. Vicces, hogy csak két szép szót mond és máris így megragad az emlézetembe. Vagy inkább rossz. Nem akarok olyan tipikus tinilány lenni, aki elolvad ettől, főleg hogy tudom ez a fiúknál csak a felszín. Így könnyen megkaphatják a lányt, elhitetik vele hogy szeretik őket aztán bumm. A lány ott marad szerelmesen és összetörten, míg a fiúk érzelem nélkül lelépnek. Nekem erre nincs szükségem, még egyszer nincs. Szóval erőt vettem magamon, és kizártam Finnt a gondolataimból. Nem volt könnyű, de már épp sikerült, mikor órák után bevárt engem és együtt kezdtünk el hazafelé sétálni.
- Bocs, ha miattam kapsz valamit - nézett rám, és kicsi sajnálatot láttam az arcán.
- Nem ismered még ezt a sulit. Itt semmit sem csinálnak, csak fenyegetőznek - mondtam a földet nézve. Most az a 10 perc hazaút egy órának tűnt, főleg hogy az egészet csendben tettük meg, de nem bántam. Nem volt kedvem beszélgetni, de nem vele, hanem úgy senkivel. Gondolom érezte ezt és tiszteletben tartotta, ami azért eléggé tetszett benne. Nem erőltetett semmit, türelmes volt. És emiatt még inkább bűntudatom volt, hiszen a legtöbbször nagyon rideg vagyok vele szemben, pedig eddig még csak kedves volt hozzám. De akárhogy próbálkozom, nem tudok megnyílni neki.

- Akkor szia - köszöntem el tőle, és már menekültem volna be a házba, mikor a karomnál fogva visszarántott akkora lendülettel, hogy a fejünk és testünk között csak pár milliméter volt. A szívem dobbant egy hatalmasat, és éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a pánik. Hirtelen nem is Finnt láttam magam előtt, hanem azt a srácot, akitől úgy érzem még Kanadában, több száz kilométerre se lehetek biztonságban és akitől még mindig félek. Hirtelen a világ összes fiúja Ő lett.

- Mitől félsz ennyire? - komoly volt, de ettől függetlenül arcán ott maradt a kedvesség, és a szeme kíváncsian csillogott.

- Engedj el - halk, de kimért hangom teljesen ellentettje volt a bennem tomboló érzéseknek. Nem néztem rá, nem akartam hogy lássa, milyen gyenge vagyok valójában. Csak úgyis kihasználná ezt, mint mindenki.

Arcunkat pár milliméter választotta el egymástól, de ahelyett hogy elengedett volna, vagy mondott volna valamit, ajkai lassan az enyémekhez közelítettek. Már majdnem összeértek, és már majdnem megérezhettem volna puha ajkait, de ehelyett felpofoztam.

- Még csak 1 napja ismerlek, ezt hogy gondoltad? Meg amúgy is, mire lett volna ez jó? - hangom egyre erőteljesebb lett.

- Végre sikerült kihoznom belőled valamit - mosolyodott el, majd ellépett tőlem, amivel teljesen összezavart.

- Ezt hogy érted?

- Igaz, hogy még csak nemrég találkoztunk. De akárhányszor látlak olyan, mintha árnyéka lennél önmagadnak. Most viszont volt benned egy kis határozottság és erő. Ez volt a célom - kacsintott, majd elsétált és otthagyott a sok kósza gondolatommal együtt. Szóval nem is akart megcsókolni, csak kiakart váltani belőlem valamit. Hát egy biztos, sikerült neki.