28.

685 62 10
                                    

Daisy

Strangenek nagyon sokáig tartott kivenni a követ Agamotto szeméből. Először ki kellett nyitnia, leszedni az első védőlemezeket, majd kiszedni a tartókájából. Mire kihámoztuk a burkolatból eltelt 1-2 óra.
Kopogtak.
Előre siettem ajtót nyitni. Az ajóban egy magas, fekete hajú férfi állt, éjfekete elegáns szettben. Szemei zölden ragyogtak. Térdre borult előttem.

-Állj fel Loki.- mikor a feje szemmagasságba ért akkora pofont kentem a képére, hogy lefejelte az ajtófélfát és a vöröslő nyoma is ott maradt- Hogy gondoltad?!- üvöltöttem könnyes szemekkel.

-Semmit sem tudok tenni, hogy semmissé váljon a bűntettem.- kezdte el kimagyarázni magát- Nem várom el, hogy megbocsáss. Arra kérlek hadd segítsek!

-Mit tudnál segíteni? Ugyan mit?

-Tudod, hogy szerettem és önszántamból sosem bántottam volna. Tudod.- győzködött. A szemében nem csillant hazugság, azt észre vettem volna.

-Igen. Ne haragudj, csak az utóbbi időben, kicsit kikészültem.- mentegetőztem, bár ezt ő is elmondhatta magáról.

-Fátylat rá.- tárta szét a karjait, majd bementünk.

Épp akkor illesztette Adam az Idő követ a kesztyűbe. Egy mély durranást követően egy zöld energiahullám futott végig a szoba falain. Adam kezében volt a végtelenség.

-Adam, hogy vagy?- bátorkodtam megkérdezni, de nem jött válasz- Adam!- kialtottam. Kezdtem aggódni érte. Odalépett Loki és levette a kesztyűt a kezéről. Adam magához tért.

-Nem fogadja el a kesztyű. Nem hordhatja és használhatja. Én Thanos oldalán álltam. Talán engem szolgálna.- vetette fel Loki.

-Ha azt hiszi magára bízzuk, nagyot téved!- modta Stephen.

-Pedig logikus. Csak gondolja végig varázsló uram.- gúnyolódott.

-Ne hozzon ki a sodromból. Csak rosszul jönne ki belőle.

-Most fenyeget?! Azt hiszi megijedek magától?

-Csend! Loki, a sarokba, Strange, gondolkozzon megoldáson!- szóltam közbe.

-Nincs más megoldás.- vigyorgott Loki a számára kijelölt sarokban.

Egész délután gondolkodtunk, hogy mi legyen, mit tegyünk, de nem sikerült megállapodjunk. Adam egyszercsak megunta a tétlenkedést és még egyszer felhúzta a kesztyűt. Nagyon eltökélte magát és talán ez volt a kulcsa a dolgoknak. A földre vetette magát és rángatózott, majd elernyedt. Nem tudom mi történt az idő alatt, de sokáig tartott. Elállt a légzése szó szerint. Nem emelkedett és süllyedt a mellkasa.

-Adam!- sikítottam.

Pár végtelennek tűnő másodperc után újra felsóhajtott és kipattantak a szemei.

-Daisy!- nyögte. Nem értettem, de elpirultam. Felsegítettük és egy székre ültettük- Beszélt hozzám.

-Kicsoda?- kérdezte Loki.

-Hallgass!- mordultam rá megint- A sarokba, arccal befelé!

-Ostoba midgardi fegyelmezés...- valami ilyesmit morgott.

-Azt monda... a kesztyű- még mindig zihált- Amúgy elfogadott urának és parancsolójának. Tehát azt mondta, hogy Hild. Egyre csak ezt hajtogatja.

Loki gyorsan kapcsolt és hihetetlen fürgeséggel, egy ugrással ott termett Adam mellett. A kesztyű után kapott, de Adam reflexei sem voltak rosszabbak és elkapta a kezét még épp időben.

-Add ide a kesztyűt!- kiabált, majd lehiggadva hozzátette- Elkövettem egy hatalmas hibát. Most a sors adott egy esélyt, hogy jóvá tegyem. Kérlek, ne tagadd meg tőlem!

-Nem adom oda. Az ki van zárva. De ha megmondod, hogy mit tegyek, akkor segítek.- ajánlotta fel készségesen.

-Jó. Mutass arra- egy szabad pontra mutatott a szoba közepén- Zárd ökölbe a kezedet, aktiváld a köveket és koncentrálj a névre. Menni fog?- kérdeztem vissza ellenőrzésképp.

-Menni fog.- nyugtatta meg Adam.

Az utasításoknak eleget téve a kesztyűn lévő összes kő ragyogni kezdett. A hihetetlen fényár már emberi szemeknek elviselhetetlen lett, elfordultunk. Egy alak kezdett kivehetővé válni a szoba közepén. Rövid szőkés haja volt, fehér ujjatlan ruhát viselt.

-Hild?- kérdezte Loki félénken, miután a húgom magához tért és felfogta, hogy hol van és mi történt vele.

-Hozzám ne merj érni!- majdnem sikított.

-Rendben.- halkan válaszolt, és hátrált egy lépést. Mind a nyakába ugrottunk és telesírtuk egymás ruháját.

Hátrapillantva láttam, hogy Loki az arcát a kezeibe temeti. Mikor felnézett, összeharapta a száját, nehogy sírni lássam. Az arca kipirult, bár pár helyen falfehér volt. A szemei véreresek a sok könnytől. Félre hívtam Adamet egy csendes sarokba.

-Nincs rá valami mód, hogy belepiszkáljunk az emlékeikbe és a szemtanúkéiba is? Ezt a látványt nem bírom elviselni- kérdeztem suttogva a fülébe.

-Az Elme és a Valóság kővel meg lehetne csinálni.- válaszolt ugyanolyan halkan, csak az én fülembe suttogva.

-Én emlékezni szeretnék.- kértem tőle.

-Rendben.

-Még valami! Phil Coulson, apám helyett apám volt. Feláldozta magát értem. Nem tudnád őt is.. tudod..?

-De. Természetesen. Érted bármit.- ez egy picit pofon vágott. Nem gondoltam volna...

Adam, ahogy előbb Lunát, most Coulsont is visszahozta az élők sorába. A nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem. Eleinte sokkoltam, de aztán magához tért és ő is átkarolt. Visszaléptem Adam mellé, aki közben csettintett a két kővel és átírta az emlékeket. Megköszöntem neki, majd egy puszit akartam nyomni az arcára, de nem vette a lapot (vagy más célja volt) és szembefordult velem. A pusziból egy rövid és furcsa csók lett. Nem hibáztatom, neki ez volt az első. Hosszú és kínos csönd következett. Rápillantottam a húgomra és még mindig gyilkos pillantásokat küldött Loki felé.

-Adam? Mit rontottunk el?- kérdeztem ezzel kirángatva a mély hallgatásból.

-Ne ess pánikba! Lehet, hogy náluk személyesen kell átírni az emlékeket. Logikus, hiszen róluk szólnak.- magyarázta, még mindig elpirulva. Odalépett melléjük.

Találkozzunk Midgardon [ÁTÍRÁS ALATT]Where stories live. Discover now