Minden új, mégis régi/Finn Wolfhard(bef.)

three.

A költözés előtti utolsó héten többször is jártam Boris házában. Mindennél jobban hiányzott. Még mindíg szomorkodtam a koncert miatt, de nem tudtam ezzel törődni. Minden figyelmemet lekötötte a költözés és Boris emléke.

-Kész vagy husom?-kiabált apám az előszobából. Felkaptam utolsó dobozomat és levittem kocsihoz.

-Talán!-válaszoltam mikor már ott voltam előtte. Megveregette vállamat, majd még vissza ment a házba.-Anya!-szólításomra felém fordult-Elmehetek egy kicsit? Borishoz-le hajtottam a fejemet és cipőm orrát fürkésztem.

-Természetesen! Ha nem érsz vissza délre, majd oda megyünk érted!-kócolta össze amúgy is kócos hajamat és vissza ment pakolni.

Táskámmal a hátamon, és most már rendesen felöltözve indultam meg a házhoz. Meglepően gyorsan oda értem, pedíg nem siettem.
Beléptem a házba és a kanapéra huppantam.

-Sajnálom Boris!-kezdtem el hangosan beszélni. Hittem abba, hogy hallja szavaimat
-Elköltözöm, hiányzol. Szóval csak a szokásos!-nevettem el magamat, de hirtelen rám tört a depresszió- Basszus Boris miért nem mondtad, hogy rosszul vagy?-bömböltem-Szerettelek, most is, de így más! Hiányzol baszki!-törölgettem könnyeimet hideg arcomról. Hirtelen a mellettem lévő asztalról le esett táskám
-Oké, oké! Bocsánat! Nem a te hibád, azt hitted csak valami influenza.-sóhajtottam nagyot-Remélem az új helyre is jön velem minden emlék és te is!-döltem hátra a díványon

Lassan felkeltem és utoljára körbe jártam a házat. Mindent elhoztam, legalább is ami az övé volt. Az autó már kint várt az út szélén.
Beszálltam és fejemet az üvegnek döntve gondolkodni kezdtem.

                                    ***

Két nappal később már a háznál voltunk. Sokat utaztunk, fáradt voltam.

Kiszálltam a kocsiból és gyorsan körbe pillantottam. A szomszéd házak hasonlóak voltak, mint a mi "otthonunk". Az egyik ház kertjében egy cseresznye fa állt. A többinek nem volt különösebb megkülönböztető jele. Mindegyik előtt drága fekete autók álltak, a házak ugyan úgy emeletesek voltak.

-Miért nem szöktem meg és maradtam a kisházba?-futott végig agyamon a gondolat

A vörös kővel kirakott emeletes házunk, nem csúnya az már biztos. Az ajtók és az ablakok fehérek.
Beléptem és egy hatalmas nyitott előszobában találtam magam. Világos falak, sötét bútorok, sok tükör. Az első megállapításaim bármelyik embernek könnyen szemet szúrnak.
Fel lépkedtem a hosszú lépcsőn, ami egy emeleti folyosóra vezetett.

Két ajtó. Felém közelebb esőbe be nyitottam.
Francia ágy, utcára néző nagy ablak és még pár bútor.

-Örülök, hogy máris megtaláltad a szobád!-szólalt meg hirtelen mögüllem anyám. Hangjára össze rezzentem és felé fordultam

-Nem okozott túl nagy feladatot!-mondtam nem éppen kedvesen és vissza fordultam az ablakhoz.

-Szólj ha kell valami!-fejezte be a csevegés és lement.

Személyes tárgyaim még nem voltak nálam. Vagyis, de csak azok nem az enyémek. Táskámat kezembe véve leültem az ablakba. Elő turkáltam az összes dolgot ami Borisé volt és most nálam van.

A naplója.

,,Nem merem elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem!"

Olvastam el az utolsó lapon álló már nagyon össze vissza betűkkel írt írást. Szemem könnybe lábadt és meg is érkeztek a könnyek, melyek arcomat végig szántva potyogtak le lassan a napló lapjára.

Össze csaptam a "könyvet" és egy újabb tárgyat vettem kezembe.

Az óra, a képek amik rólunk készültek, a Rubik kockája, és az összes többi dolog amit Boris szülei nem vittek el a költözést követően. Igen, elköltöztek. Nem bírtak együdt élni a tudattal, hogy nem látják többet fiúkat. Ezért más vidékre költöztek, állítólag vissza Orosz országba.

Azt a pár emlékekkel megtöltött tárgyat elhelyeztem a szobámba. A fal színe fehér volt, az ágy szint úgy, meg persze a többi bútornak is.

Mint egy elmegyógy intézet! Minden üres, gondolom azért, hogy új emlékekkel tölthessem meg.

-Mary, nem akarsz megismerkedni a szomszédsággal?-nyitottak be szüleim mosolyogva. Soha nem tudtam átadni nekik a szomorúságot, mindíg boldognak mutatták magukat.

-Ha nagyon muszály! De nem lehetne inkább jövő héten?-eresztettem meg egy bizakodó mosolyt. Legnagyobb szomorúságomra fejcsóválva néztek vissza rám.

-Már meghívtak vacsorára!-nevetett fel apám-A szembe szomszéd! Kedves családnak tűnik, van két fiúk! Remélem gyorsan össze haverkodtok!-nevetett és kiléptek ajtómon.

Utáltam amikor így viselkedik! Próbál barátjaként beszélni velem, ám neki fel sem tűnik, hogy nem fogom annak kezelni. Meg azt is amikor megkérdeznek, de úgy sincs választási lehetőségem.

Néha az életem pokol, de bele törődtem.

Este hét felé járt, itt volt az idő át menni. Lecseréltem ruhámat és lementem telefonommal a kezembe. A szüleim már vártak.

Át mentünk az út túl oldalára. Azt hittem, hogy a cseresznye fás házba megyünk, de nem. A mellette lévőbe

Csöngettünk, majd vártuk az ajtó nyitódását.
A felismerés szív rohamként tört rám.

-Szia Jean! Még egyszer köszönjük a meghívást!-ölelték át szüleim a szőke hajú nőt. Jean Andersont.