Vágyak ösztöne

4.FEJEZET: Éjszakába burkolózva

Chicago utcáin kóborolva, azt vettem észre, hogy szinte még alig láttam a városomat. Az utcai világítások, az út szélén várakozó padok, a zöldebbnél zöldebb növények, mind új látványt nyújtottak a számomra.Mintha nem is laktam volna itt minden egyes nap, csak éppen nyaraláson lettem volna itt. A jobbomon Liammal pedig úgy gondolom tökéletes utazás volt. Ahogy ott kint az esti órákban sétáltunk, olyan meghitt volt. Nem tudtuk hova tartunk, de az egész utat végig csacsogtuk. Elmondta a lényeges dolgokat magáról, utánna én is. Utánna már szinte a semmin is röhögünk, mert Liam minden második mondatába beleszőtt egy perverz poént (sajnos, na jó igazából tetszettek).Fogalmam sincs, hogy hol volt ez a srác idáig az életemből, de úgy érzem, szeretném, ha benne maradna.

----------

-...És akkor Stefan megmentette Mattet, viszont Elena megfulladt, de mivel vámpír vér volt a szervezetében, ezért vámpírá változott. Majd képzeld el hogy Elena, Damon sarja lett és így már Elena, Damonnel akart...- meséltem Liamnak a Vámpírnaplók 4.évadának elejét amikor is közbe vágott.

-Nekem is jól vagy így.

Ööömmm..mi?? Várjunk csak, ezt arra mondta amire gondolok? Vagyis arra gondolt, amit a hotelben mondtam neki? Liam az értetlen kifejezésem láttán, csak intett, hogy hagyjuk. Hááát jóóó. Hol is tartottam?

-Jujj, most kizökkentettél. Akarod egyáltalán, hogy folytassam, mert nyugodtan szólj ha nem érdekel!!!

-Igazából nem érdekel, de cuki, ahogy kb.1 óráig beszéltél megállás nélkül.-nézett rám röhögve.

-Cuki? Én már rég öngyilkos lettem volna, ha ezt végig kell hallgatnom. Nem is értem te, hogy bírod.

-HÉÉ, annyira nem is szörnyű. Látnod kéne magad, amikor valamibe belelendülsz.

-Te most a forgásomról beszélsz a bulin?Az csak véletlen volt.- mondtam könyörgően.

-Mi? Nem dehogy. Arról beszélek, hogy ha valamikor valamibe belemerülsz, akkor onnan nehéz kiszedni.

-Ez most komoly? A hatéves szülinapomon történt búvárbalesetet nem azért mondtam el hogy kifigurázd!!!

-Jézusom Picúr! Ne értetlenkedj már.- mondta röhögve.- Azt akarom mondani, hogy ha valami megtetszik neked, arról órákat tudsz beszélni, olyan beleéléssel, hogy azt még a futóbajnokok is megirigylik.

-Jaaa, hogy te erről beszélsz!- jelentettem ki mint akinek leesett és még koppant is a dolog.

-Igen Picúr, mindvégig erről beszéltem.- röhögött ismét Liam. OLYAN CUKIN NEVET. Meg azok az apró gödröcskéi...ahh...na jó befejeztem. Szívdöglesztő és kész. Mondjuk egy kicsit belefeledkeztem Liam csodálásába és ez neki is feltűnt, de ahelyett, hogy megszólalt volna, csak ő is nézett engem. Szó szerint néztük egymást. Mintha keresnénk egymásban önmagunkat. Mintha a másik megadná azt amit mi nem tudunk saját magunknak. Mintha mindig is őt kerestem volna. Soha nem éreztem ilyet. Liam mellett nem kell megfelelnek, mellette nem kell tökéletesnek lennem.

Mindig is ez volt a legnagyobb hibám. A megfelelési vágy. Emlékszem, éjszakákat sírtam át, amikor valami nem sikerült, szereplések, beszédek stb. Csak a kínzó szégyent éreztem és a magányt. Pedig egy csomóan voltak az oldalon. Szüleim sosem szidtak le, volt olyan dolog ami nekik mindegy volt, hogy sikerül e vagy nem. Én persze szégyelltem, egy semminek éreztem magam, mikor elbuktam. Ezt nem mondtam még el senkinek, de amikor Liam zöldes szürke íriszeibe néztem úgy éreztem, hogy mindent megosztanék vele. Minden kis részletet magamról. Biztonságot adott. A pillantásával önbizalmat adott. Ami persze belőlem nagyon is hiányzott.

Ekkor Liam egyet a hajába túrt, kicsit közelebb húzódott és a fejét egy kicsit oldalra billentette. Én is követtem a mozdulatát. A leheletét már az arcomon éreztem, de ő nem csókolt meg, csak várt a jelemre, hogy akarom e? Persze hogy szerettem volna, de ez még túl korai, nem akartam elsietni. Ezért megszólaltam:

-Szóval szeretsz kosarazni?- még mindig ugyanolyan közel állt és úgy válaszolt:

-Igen, szeretek.- ilyenkor már visszafordult és újra sétálni kezdett. Abban a pillanatban vettem észre, hogy Liam szinte egy fejjel magasabb nálam. Akkor biztos ügyes kosaras lehet. Meg azt hiszem ezért hív Picúrnak. Remélem, az előbbivel nem bántottam meg.- Én vagyok a Portlandi csapat kapitánya.
Ekkor értünk be, pont egy csinos kis parkba, ezért megálltunk.

-Akkor a kapitánnyal beszélgetek?- nevettem és a mellkasára böktem az ujjammal.

-Úgy bizony.- vigyorgott. Hümmm...jól hangzik: a Portlandi kosárlabdakcsapat kapitányának barátnője. Vagyis mi?? Portland? Mi Chicagoban vagyunk!! Mi van??

- Bocsi, te azt mondtad Portland. Mi Chicagoban vagyunk.

-Mi? Nem én jól mondtam, Portland. Tudod ott élek, mondtam, hogy holnap utazunk haza.

-Nem, te azt mondtad, hogy holnap nyaralni utaztok.

-Mi?? Nem, én azt mondtam hogy utazunk, mert most vagyunk nyaralni.

Na és ekkor minden világos lett.Liam nem Chicagoban él, hanem Portlandben és csak nyaralni jöttek ide. Ezt nem hiszem el, ilyen szerencsétlen nem lehetek. Most akkor soha többé nem látom majd? Ez nem történhet meg velem.

-És a Keleten lévő Portlandre gondolsz?- kérdeztem félve. Az még nincs is olyan messze. Attól még találkozhatunk.

-Sajnálom, Madison. A Nyugati- parti Portlandben lakom.- lehajtotta a fejét. Megbánás volt a tekintetében. Most szólított először az igazi nevemen. Én ezután nem tudom mit gondoljak. Végre találtam egy normális fiút, aki mellett egy éjszaka alatt is teljesnek éreztem magam, aki mellett boldog voltam és talán még én is érdekeltem volna őt és kiderül, hogy több mint 2000 km-re lakik tőlem??? Ilyen nincs. Tehetetlenségemben, kétségbeesésemben és szomorúságomban a fejemhez, a táskámhoz, majd a hasamhoz kaptam. Azt sem tudtam mi bajom van. Olyan nehéz volt ezt felfogni. A fiú persze próbált volna nyugtatni, de én nem akartam ránézni, el kellett volna tűnnie. Mintha csak kitaláltam volna, de ő még mindig ott állt előttem türelmesen, hogy összeszedjem magam.

- És akkor most mi lesz? Holnap mentek haza?- tudom, hogy nem ez volt életem legértelmesebb kérdése, de akkor, abban a pillanatban csak ennyi tellett tőlem.

-Hát úgy tűnik.

-Ugye tudod, hogy már nem igazán maradt időnk tovább csavarogni? Értem éjfélkor jönnek a szüleim.- Liam, miközben gondolkodott, a homlokát dörzsölgette.

-Nem tudom Picúr, azt hiszem itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk.

Az nem lehet hogy csak ennyi volt.

- Igen, azt kéne.- majd miután ezt kimondtam, közelebb léptem, a kezemet a nyaka köré fontam és az arcát fürkésztem.

Tudta mit szeretnék. Naná, hogy búcsúcsókot. Ha már nem találkozunk többet, legalább valamire emlékezhetek majd a vele töltött közös időből. Még közelebb hajoltam, a nyakát és a haja vonalát cirógattam. Ennyi jár nekem. Ő lenézett rám és kezét a derekamra helyezte. Ez a mozdulat ugyan olyan volt, mint a táncnál mégis új élményeket adott. Bizsergést.

Megcsókolt. A lábaim feladták a szolgálatot, de ő szorosan tartott. Az ajkai az enyémhez értek. Lágyan csókolt, mert azt hitte, ez az első és utolsó csókunk. Éreztem, ahogy beleremegek. Nem volt hosszú csók, de ez is elég volt ahhoz, hogy minden eddigi érzelmet előhozzon belőlem. A testemet forróság lepte el, mely elmúlt amikor szétváltunk. A kezét az arcomra simította (akkor újra visszajött az egész testemen át áramló hő) és azt suttogta:

-Megyek mert az én szüleim is várnak.- még utoljára megszorította a kezem.-Szia Picúr.-ezután elfordult és elindult vissza a hotel irányába.

-Szia.- csak ennyit bírtam kinyögni. Gyorsan hívtam apuékat, hogy jöjjenek értem.

Eközben, Liam egyre csak távolodó alakját figyeltem. Mintha máris hiányzott volna egy részem.

Sziasztok! Most egy kicsit többet kellet várni erre a részre, mint az előbbiekre,😱 de ez most egy kicsit komolyabb témájúnak készült!😉 Ez is egy hosszabb részre sikeredett, ha tetszik, jelezzétek!!😍😊Ja, a vessző és hasonló hibákért bocsi!!😟