Vágyak ösztöne

6. FEJEZET: Illetlen kitérők

NYUGI, Madi. Ez csak egy álom. Ez nem a valóság, te csak hallucinálsz. ÉBREDJ MÁR, FEL!!!

Amit az előbb leírtam nektek, az éppen a látásom, a tudatom és az agyam átkonfigurálása volt, mert jelenleg egy ismeretlen konyhában, egy ismeretlen, a padlón összetört bögrével és sajnos egy nagyon is ismerős személlyel álltam egy légtérben. Vele. Ha ezt a jelenetet megállították volna, és lefényképezték volna akkor simán beleilleszthették volna egy 80-as évekbeli dráma filmbe. A helyiségben látott arckifejezéseket még egy vérbeli színész sem tudta volna olyan élethűre lemásolni, mint amilyenre nekünk sikerült. Csak annyi a különbség, hogy mi nem másoltunk senkit, hanem az a saját tekintetünk volt. Na, de tekerjünk vissza... mondjuk...5 és fél órát.

Ekkor még a lelki terrorom nem indult be. Nagy bőszen siettem a szüleimmel a repülőtérre, utána már simán a járművön csücsükéltem és még semmit sem sejtettem arról, hogy a pokolba készülök utazni.
Igazából jó érzés lett volna a repülés, ha komplikációk nélkül eltelik. Azt, biztos egy másik univerzumban sikerült végre hajtani, ugyanis itt leöntöttek( inkább én, magamat) majd megrugdostak,(mögöttem ülő kisfiú) aztán a mellettem elhelyezkedett idős néni, először a számba fújta a parfümjét(a fél utat végig köhögtem) másodszor miközben a vállalom ,, békésen" aludt, a száját nyitva hagyta és percenként megszólaltatta saját, önálló vonatkürtjét (horkolt), búcsú ajándéknak egy nyáltócsát hagyott a farmeromon. Amúgy cuki, önzetlen nénike volt. Amikor beértünk a végállomásra, még akkor sem tudtam hogy hol vagyunk, mert a szüleim különös figyelemmel ügyeltek arra, hogy a szállásig ne tudjak meg semmilyen pici kis részletet sem a földrajzi helyzetemről. Ezután beszálltunk egy csinos kis taxiba és nagyban közelítettünk a Hotelünkhöz, aminek nem tudtam a nevét ( bárcsak tudtam volna, bárcsak tudtam volna hogy hova is készülök menni). Meg is érkeztünk és végre (végre) rájöttem, hogy az én drága szüleim Amerikában maradtak (a hotel nevéből csak ennyit sikerült kivennem) és nem cipeltek el egy másik kontinensre. Juhhú.

-Jó napot!- köszöntött minket a recepciós.

-Jó napot!- köszöntünk mi is, az épületbe lépve.

A szállás, az előteret látva nem volt nagy, hanem otthonos hatást nyújtott, azoknak akik ide betértek. Egyszerű bútorok, halvány színek, letisztult összkép, viszont itt is akadtak problémák.

-Szabad tudnom a nevüket?- kérdezte a nő.

- Persze. Matthew Miller névre volt foglalásunk.- válaszolta az apám.

- Egy pillanat.- a névtábláján az állt hogy Samantha. Szóval Samantha összpontosítva vizslatta az előtte elhelyezett számítógépet. - Sajnálom nincsenek benne a rendszerben és szabad szobánk sincs. -mi a szar? Milyen szálloda az ilyen?Hát ez tök jó.

Hát én nem tudom, hogy a szüleim mit gondoltak, de én azon kezdtem el filózni, hogy majd a híd alatt( fingom sincs, hol vagyunk, de biztos van itt híd, nem?) Sanyi bácsi vagy Icuka néni mellett töltsem az éjszakát, (amúgy ők nem tudom kik, de biztos vannak ilyen nevű hajléktalanok) az viszont kizárt, hogy a szüleim mellett aludjak mert a világ még olyan alvó pózokat, álombeli párbeszédeket és annyi mocorgást amennyit ők produkálnak az éjszaka folyamán, még nem látott. Ha az egyik abbahagyja éjszakai teendőit az ágyban, akkor rákezd a másik. Azt hiszem egy egész könyvet lehetne a szüleim alvási szokásairól írni. Azt a nevet adnám neki hogy: Millerék a paplanok között. Valószínű, hogy a cím értelmezési hibája miatt, egy hét alatt elfogyna az összes példány. Na, de most komolyan hol alszunk majd??

-Elnézést, de ilyen nincs. Mi lefoglaltunk egy szobát. 6 éjszaka, 2 felnőtt, 1 gyerek.- mondta egy kicsit ingerülten apu.

-Sajnálom, de ez ügyben nem tudok semmit sem tenni.- válaszolta Samantha.