két hold között | hyunchanglix

01

Lee Felix élete olyan volt, mintha egy rossz tinidrámából ragadtuk volna ki félig kiforrott karakterét, majd felruháztuk volna minden közhellyel, minden frázissal ami csak eszünkbe jutott és bumm, kaptunk volna egy eladható, majdnem minden tinit megsirató srácot, aki már azt sem tudná megmondani, mégis mit takar az a sok kiló, feleslegesen ráaggatott maszlag.

Minden meg volt ahhoz, hogy ez a formula kitűnően működjön és ne csak elméletben legyen bomba biztos; adottak voltak a tökéletes szülők, akik néhány év múlva hevesen vitatkozva és mocskolódva váltak el, a csodálatos kistestvérek, akik később házisárkányokká változtak és az utálkozó osztálytársak, akiket valami varázsigével képes volt megbűvölni s egyik pillanatról a másikra valósággal a rajongóivá váltak - klisésnek klisés, csak még nem sikerült az utolsó lépcsőfokot elérnie; pont ennek az ellenkezője volt jelenlegi helyzete.

Lee Felix számkivetett volt a diákok körében.

Lehetne azt is mondani, hogy nem találta magát a világban, esetleg túlságosan kajla és bugyuta személyiségjegyekkel lett felruházva vagy csak egyszerűen nem volt hajlandó beilleszkedni környezetébe.

Nos, tényleg ezer meg ezer, még ennél is elcsépeltebb dolgot fel tudnánk sorolni, mégis miért olyan, mintha egy szellem lenne az élők sorában - de azzal hazudnánk a világnak; s hazudna önmagának is, hisz a valóság teljesen mást takar.

Felix gyenge volt, naiv és törékeny; olyan fiú, akinek hogyha neki mentek a folyosón, még ő kért bocsánatot és ő érezte magát rosszul, ha nem segíthetett másokon.

Gyermeki lelke és édes, patyolat jelleme sok embernek nem tetszett - úgy gondolták, a kicsi egy mesterkélt szörny, báránybőrbe bújt farkas, aki öltözködésével és bohókás stílusával túlzottan fel akarja magára hívni a figyelmet. Pedig az igazság még a közelébe sem ért ezen feltevéseknek; a fiatal csak így fejezte ki, mégis mi rejlik megtépázott kültakarója alatt; így érezte jól magát bőrében, így lehetett önmaga, s nem akart olyanná válni, aki a társadalom normái miatt elveszti egyedi jellegét, s egy újabb bábu lesz az életnek hívott játékban.

Sok bántást, szitkozódást, s pofont kapott már középiskolás évei alatt, de úgy hozzászokott ezekhez a - nem éppen kedves - gesztusokhoz, mint a levegővételhez, az evéshez, az iváshoz vagy éppen a fájdalomhoz. Tudta, hogy az iskola ezzel jár - legalábbis az ő olvasatában nem volt más opció -, így nem is akart ezen a felálláson változtatni; az első hetekben még megpróbált kiállni igazáért és harcolni vas talapzaton álló elveiért, de hamar belátta, hogy túl kevés ahhoz, hogy élve túlélje az árral szembeni kapálózást - így nem tett semmit, s hagyta, hogy tönkretegyék; mint mindig.

Most is úgy indult reggele, mint minden nap; ugyanaz volt a procedúra - újra meg újra. Sok ember számára zavaró lehetett volna ez a monotonitás, de Lixnek ez hozta meg az oly' keveset tapasztalt megnyugvást - állandóságot és biztonságot nyújtott neki a begyakorolt mozdulatok elvégzése; valami olyasmi rejlett bennük, amiket szavakkal megfogalmazni lehetetlennek bizonyulna.

Lustán kezdte nyitogatni szembogarait, ahogy megszólalt kedvenc Twice dallama telefonja hangszóróin keresztül, majd miután kinyomta ébresztőjét, nagyokat nyújtózva, nyammogva ropogtatta ki csontjait, miközben belebújt szőrmés papucsába. Nagy, ezer wattos mosollyal libbent be a fürdőbe, ahol bekapcsolva egy random lejátszási listát kezdett hangos éneklésbe, s gyönyörű, barnás, arany színekben pompázó szeplőcskéinek elmaszkírozásába - imádta, hogy arcán több ezer meg ezer galaxis van felfestve, de már az első év első napján kikezdtek vele különlegessége miatt, így úgy döntött, nem ad több támadási felületet ellenségeinek; elveit feladva rejtett el magából egy kicsiny, de annál fontosabb darabot.