két hold között | hyunchanglix

20

Hyunjin felbőszülten, vöröslő fejjel loholt végig a folyosón, miközben maga után húzta Felixet, s a harmadik emeleten található igazgatói felé sietett. Hiába mondta el vagy ezerszer a kisebb, hogy nem jó ötlet, ha az igazgatónőt megzavarják, miközben Changbint és Chant vallatja a történésekről, a magas nem tágított, így finoman, de annál céltudatosabban fogott rá csuklójára az ebédlőben, s se szó, s beszéd kezdte rángatni, átvágtatva mindenkin s mindenen.

Hatalmas bűntudat mardosta a pasztell szívét, hisz bajba került az alacsony - pontosan úgy, mint egy hete Hyu -, ezért kezdeti idegességét még egy kis lelkiismeret-furdalás is megspékelte; hiába mondta már el ezerszer, hogy nem érdemes zaklatóival szembeszállni, hisz ő nem ér meg ennyit - nem éri meg bajba kerülni miatta -, de az idősek mintha meg sem hallották volna, teljes mértékben ignorálták, melynek meg is lett a gyümölcse - sajnos nem a jó értelemben.

- Nyugodj meg - suttogta Hyu, ahogy szerelmét ölébe húzta, miután belehuppant a váróban elhelyezett székek egyikébe. - Nyugodj meg - lehelte bele a pici nyakába, ki azonnal lehunyta szemeit a kellemes inger hatására, s elengedve magát, a fekete karjaiba omolva élvezte a dús párnácskákkal adott érintéseket.

- Szeretlek, Hyunjin - motyogta meghatottan Lix, s oldalra fordulva pillantott a magasra. - Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok - motyogta elhaló hangon, miközben makacsul próbálta visszatartani a gyémántként hulló cseppeket orcájáról.

- Ne sírj, baba - nyugtatgatta a rózsaszínt a fiú lágyan, s tenyereibe fogva állát nyomott egy édes, vigasztaló puszit véresre rágott ajkaira, majd homlokát áldotta meg egy hűsítő csókkal. - Ha bajba is kerül Changbin, maximum felfüggesztik egy hétre. Mindenki tudja, hogy Chan egy szemétláda. Ez a szemétláda pedig nem cseszekelődhet a mi kincsünkkel, rendben? - próbálta jobb kedvre deríteni a kicsit, ki amint kiejtette a másik a kincs szót, hevesen zokogva bújt mellkasába.

- Én mindent csak elrontok - sírta, ahogy nyakára fogva kezdett köhögni a heves sírás végett. - Nem érdemellek meg titeket - jelentette ki komolyan, s tincseit rázva akart kiszakadni az ölelésből; ezt a próbálkozást azonnal megelégelte az alatta ülő, s erősen, erőszakosan mart derekára, ahogy visszafordította maga felé.

- Ide figyelj, hercegnő! Mert nem fogom elmondani még egyszer - halálosan komolyan beszélt, melyre a fiatal reszketegen bólintott egyet. - Csodálatos vagy... Szeretünk és szerelmesek vagyunk beléd... Hiába nem érted miért, ezen soha, semmi nem fog változtatni. Se egy fegyelmi, se egy felfüggesztés, se egy esetleges kirúgás. Mert mi veled akarunk lenni. Nem azért vagyunk veled, mert kell, hanem mert mi azt akarjuk, hogy itt legyünk melletted. Ki védene meg, ha nem mi? - tudakolta játékos éllel, majd ujjbegyeivel simította végig az elé táruló tökéletes arcvonalakat. - Szeretlek, Felix. És Changbin is szeret. Rendben? - erősítette meg már a századik alkalommal az alacsonyabbat, ki bizonytalanul bólintott egyet.

- Nem vagyok elég jó nektek - szólalt meg a semmiből, megszakítva a néhány perce kialakult csendet. - Nem tudom, mit láttok bennem. Nem vagyok különleges... Csak egy selejt vagyok - tépkedte körmeit, miközben kedvese a hátát cirógatta. - És még mindig nem tudom elhinni, hogy beteljesült minden, amiről annyi ideig álmodtam... Ezért vagyok ilyen - vallotta be, lezúdítva a mázsás súlyokat válláról. - Minden pillanatban úgy érzem, véget érhet ez az egész csoda. Nem akarom, hogy ez a lufi kipukkadjon... Ezért félek ennyire. Hisz még semmi sem volt állandó az életemben... Én... Szeretlek titeket. Teljes szívemből. De rettegek - Hyunjin elméjében a szavak elapadtak, s csak kikerekedett szemekkel, megszakadó szívvel hallgatta végig a súlyos mondatokat. Tudta, hogy önértékelési problémákkal küzd a fiú, s rendre alábecsüli magát, de nem gondolta, hogy ilyen súlyos a helyzet.