két hold között | hyunchanglix

15

Hyunjin az egész másnapot Changbinnál töltötte; rengeteget beszélgettek, közösen főztek ebédet, majd klisésen összebújtak és több romantikus, nyálas filmet is megnéztek. Rettenetesen idilli volt a hangulat, mely belepte a gyorsan rohanó órákat, s emiatt a kellemes délelőtt miatt érezte azt a magas, hogy minden sínen van, semmi rossz nem történhet velük mostanában - ennél nagyobbat pedig nem is tévedhetett.

Abban a pillanatban kapták el a kellemetlen emóciók, s rohamozták meg kérdések százai, amint megpillantotta a kisebb nevét készülékén, majd miután felvette, meghallotta sírástól berekedt hangját s annak szipogással vegyült mélységét.

- Szia - suttogta a kagylóba a pasztell, miközben telefonját szorongatva járkált fel-alá a szobában; úgy érezte, ha nem beszél valamelyik fiúval, belehal a távozásuk okozta hiányba. - Esetleg zavarlak titeket? - kérdezte félve.

- Dehogy, hercegnő - eszmélt fel Hyu döbbentségéből, s bénácska mozdulatokkal invitálta maga mellé szerelmét, majd kihangosította Felixet, hogy ne csak ő hallja mondandóját. - Itt van Binnie is, hallgatunk téged. Veled vagyunk, jó? - fogott párja kezére, aki lágyan cirógatta meg a puha, izzadtságtól gyöngyöző tenyereket.

- Annyira rossz itthon lenni - bukott ki a kicsiből, miután visszaemlékezett arra, milyen boldog is volt az idősek társaságában; valósággal szárnyalt. - Mindent megcsináltam amit mondtak, de semmit nem kaptam érte! Még egy köszönömöt sem! Folyamatosan le vagyok szólva, minden miatt én vagyok a hibás. Nem bírom tovább - zokogta, majd tenyerébe temette arcát; túl sok minden gyűlt össze az utóbbi idők alatt s most ért el odáig, hogy nem tudja bent tartani bajait; ki kell adnia magából, miért is olyan, amilyen a hétköznapokban. - Az egész életem egy romhalmaz - amint ezt kimondta, Bin erősebben szorította meg a magas kezét, ki megértette a reakciót; ugyanúgy aggódott a kicsi miatt, mint szerelme. - Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek - lehelte elhaló hangon, s a falnak dőlve csúszott le azon; amint találkoztak végtagjai a hűvös padlóval, homlokát térdeinek döntötte, majd reszketegen fújta ki bent rekedt levegőjét. Az idősek hirtelen azt sem tudták, mit válaszoljanak, hisz túlságosan fájdalmas volt azt hallani, hogy így vélekedik magáról a fiú; fájdalmas volt realizálni, hogy talán sosem fogja felfogni, mennyit is ér valójában, mennyire káprázatos.

- Hallasz engem, Lixie? - tette fel a kérdést a legidősebb, melyre válaszként egy reszketeg igent kapott. - Nem vagy felesleges és soha ne gondold azt, hogy nem kellesz senkinek! Sajnálom, hogy nem értékelnek a szüleid, de ők sajnos ilyenek. Próbálj meg azokkal foglalkozni, akik veled vannak... Csak próbálj meg arra gondolni, hogy mi itt vagyunk neked. Mindig. Rendben? - húzta félmosolyra ajkát, ahogy egyre kezdett halkulni a vonal másik végéről jövő sírás.

- Én... Köszönöm - motyogta meghatottan a fiú, ahogy átjárta valami különös megnyugvás; szerette ezt az ismeretlen, de meleg emóciót érezni, nem vitás.

- Tudom, éles váltás, de nem szeretnél kiszabadulni a fogságból, királylány? - törte meg a beálló csendet Hyu, s az ötlet hallatán felcsillant Changbin szeme; tudta, hogy megemlítették a fiatalnak a találkozás lehetőségét, de fogalmuk sem volt róla, hogy élne-e a lehetőséggel vagy sem. Dehát ilyen az élet; próba szerencse, nem?

- Hogy érted? - rázta meg tincseit az alacsony, ahogy felpattant a földről; hirtelen lett izgatott s felejtett el mindent, mely megkeserítette lelkét; csak a szerelmesek számítottak neki.

- Gyere át hozzánk, Lix! Hozz cuccot, és holnap együtt tudnánk menni suliba is! - egészítette ki magát Hyunjin, ahogy párjára kacsintott; egy rugóra járt agyuk, s le sem tagadhatták, mennyire szeretik egymást.