Stay Away - Charles Leclerc Fanfiction ( Befejezett )

IV. Fejezet

Másnap reggel a borítékban lévő utasításnak megfelelően felhívtam a Ferrari HR osztályát, hogy megbeszéljünk egy személyes találkozót, illetve egyeztessük, hogy milyen feladataink vannak még, mielőtt munkába állnék.

Nagyon izgatott voltam, soha nem vártam még a péntek délelőttöt ennyire. Éjszaka alig aludtam, reggel 6-kor már a konyhában szürcsölgettem a kávémat. Általában nem vagyok szentimentális, de most eszembe jutott, hogy hogyan is jutottam el idáig.

Amióta az eszemet tudom, Apa nagyon sokat utazott és dolgozott. Valószínűleg rengeteg család megsínyli így vagy úgy, amikor egyik tagja az F1-ben dolgozik, mi sem voltunk kivételek. Nem kis energiájába telt Anyának, hogy ezt elfogadja, Apa pedig minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy amennyire a lehetőségei adottak voltak, még ha a Föld másik oldalán is volt, részese legyen az életünknek.

Az anyám sokkal érzelmesebb, érzékenyebb, mint én, a megrögzött realista, aki mindig két lábbal a földön jár, és mindenről, leginkább a jóról, csak akkor hiszi el, hogy megtörtént, ha már elmúlt.. vagy még akkor sem.

Talán, ha 10 évvel ezelőtt egy hirtelen gondolattól vezérelve nem kezdünk el kettesben régi fotókat nézegetni, és nosztalgiázni, lehet, sosem kezd el vonzani a fotós szakma.

Láttam rajta, hogy mennyi boldogságot és örömet okoznak neki a képek, mennyi szép emlék jut eszébe. Ha nem mondta volna, akkor is rájövök, hogy nagyon sokat jelentenek neki ezek a képek. Ott és akkor döntöttem el, hogy jobban meg kell ismerkednem a fotózással.

Innen indultam tehát, 17 évesen, hogy most, 2019-ben azzal foglalkozhassak, ami igazán boldoggá tesz. Úgy gondolom, egy fotó megváltoztathatja a világot, a hangulatot, az életet, akár jó, akár rossz irányba. Arra törekszem, hogy az én képeim inkább az első kategóriába tartozzanak.

-Min gondolkodsz ennyire?

-Ahh, szia Apa. Semmin, csak nosztalgiáztam egy kicsit-válaszolom megszeppenve.

-Ne izgulj, nem fognak megenni-próbálja oldani a feszültségemet, ami természetesen megjelenik az arckifejezésemen. Szörnyű pókeres lennék.

-Tudom, de ismersz. Mindenre ráparázok, teljesen feleslegesen-emlékeztetem.

-Igen-igen. Régen én is ilyen voltam. De majd idővel ez meg fog változni. – közben a Ferraris elviteles poharába beletöltötte a szokásos napi kávéadagját, amit feketén iszik minden nélkül. Még belegondolni is szörnyű.

-Lassan indulnunk kellene, el akarom kerüli a csúcsforgalmat, és nem kellene már az első napon elkésned.

10 perc múlva már a maranelloi gyár felé tartunk. Parna-ban lakunk, Apa itt született, ami autóval kb 1 órára van a gyártól. Utunk csendben telik, miközben dallamos, nyugtató olasz zene szól a rádióból.

Lehet, a névből már rájöttetek, de Édesanyám francia származású, Apa pedig olasz. Az Ő megismerkedésükről majd később.

Otthon mindkét nyelven beszéltek hozzám, és ha ez még nem lenne elég, akkor beírattak egy angol-német két tanítási nyelvű általános iskolába. Előre gondolkodtak, mondván, annyi féle ember lehetsz, ahány nyelvet beszélsz. Európában nem fogok elveszni, illetve nem tudnak eladni 10 tevéért senkinek. Ez már biztató.

-Tudom, hogy okos lány vagy-kezd bele, de szeretnélek figyelmeztetni valamire. Ismerlek már, tisztában vagyok vele, hogyha felhúznak, akkor elég szabad szájú leszel- ezzel mondjuk kár lenne vitatkozni. Úgyhogy kérlek, válogasd meg, hogy milyen nyelven káromkodod el magad.

A végére elmosolyodik, de látom rajta, hogy komolyan is gondolja az előbbit.

-Rendben. Ha jól logikáztam, talán a németet beszélhetik bent a legkevesebben. Kivéve ha Seb és Britta is ott van. Akkor majd improvizálok.

Szerintem, ha nem ismerném az útvonalat, akkor is idetalálnék. Már messziről látszik a vörös, fekete lovas logó, illetve az óriási gyárkomplexum, amiben van múzeum, bemutatótermek, élménypark, és minden más, ami szem-szájnak ingere.

Mi nem a főbejárat felé tartunk, hanem az épület nyugati oldala felé, ami a dolgozóknak van fenntartva.

Apa lassít, majd kártyáját a leolvasóhoz tartva kinyitja a sorompót. Szívem a torkomban dobog, most már nincs visszaút. Azt hittem, hogy az első napon semmilyen kellemetlenség nem ér.

Mi is történhetne? Elvileg csak kitöltjük a szükséges papírokat, kapok én is egy belépőkártyát, lesz egy meetingem a csapatfőnökkel, illetve a kommunikációs vezetővel, majd egy másik is, ahol a pilóták és a sajtósaik is részt vesznek.

Az elmúlt évekből már mindenkit ismerek, kivéve az új igazolást, „a jövő reménységét, az elmúlt 5 év egyik legnagyobb tehetségét", Charles Leclercet, és a sajtósát, Mia Djacic-ot. Hogy lehettem ennyire naiv, hogy elhittem, minden rendben meg majd...

Sziasztok!

Tetszik Nektek a story? Olvassátok? Szerintetek hogy alakul Charles és Vic viszonya?

Kíváncsi vagyok a véleményetekre ;)