Stay Away - Charles Leclerc Fanfiction ( Befejezett )

IX. Fejezet

Reggel 7 van, kb 10 perce érkeztem meg a gyárba. Nagyon-nagyon utálok késni, és amúgy sem tudtam, hogy mire számítsak, így már majdnem a kezdés előtt 1 órával itt dekkolok. Kértem egy kis útbaigazítást a nagyon kedves portás bácsitól, hogy merre van a részemre átalakított tárgyaló.

Őszintén megmondom, Sylvia és a csapata remek munkát végeztek: a helység tényleg nagyon tágas, bőven el fogunk férni. Háttér beállítva, bár a lámpák szöge még nem a legjobb, de ez legyen a legkevesebb. Hátul kanapé, a hozzá tartozó székekkel, kicsit távolabb tőle egy nagyobb L alakú asztal. Gondolom az lesz a miénk, így le is rakom a cuccaimat.

Elkezdek mindent kipakolni és összerakni, hogy utána tudjak a többi teendővel foglalkozni, amikor valaki megkocogtatja a vállam:

-Szia, Te vagy Victoria ugye?

Én álló helyzetemből minimum 2 métert ugrom hátra, miközben elküldöm melegebb éghajlatra a mögöttem állót, legyen az bárki is.

Egy erősen középkorú, kerek arcú, barna hajú és szemű nővel találtam szembe magam. Talán egy hangyányival több smink volt rajta, mint szükséges. Elsőre könnyebben tudnám egy Született Feleségek részbe elképzelni, mint egy F1-es paddockba.

-Bocsánat, nem akartalak megijeszteni-szabadkozik, miközben a kezét nyújtja. –Sylvia Hoffer vagyok, nagyon örülök, hogy végre találkozunk. Még mielőtt bármit mondanál, hívj Sylvianak, hiszen még csak tegnap múltam 25.

-Rendben-bólintok, majd kezet rázunk. –Nagyon szépen összehoztátok a berendezést, szinte semmit nem kell csinálnom.

-Igazából én csak az embereket adtam, a többi érdem a gyakornokodé, Pietroé. 8 után fog érkezni, és szeretném, ha mindent megmutatnál neki, és nyugodtan adhatsz neki feladatot, akár ma is. Érezze, hogy az állásért meg kell dolgozni-bólintok, és már tudom is, hogy mivel fog kezdeni.

-Na de ne beszéljünk ilyen korán ilyen sok munkáról. Igyunk meg lenn egy kávét, ha van kedved-észrevettem, hogy miközben beszél, erősen gesztikulál, mintha el is akarná mutogatni, amit mond.

Nagyon bátrak voltunk, és kiültünk az étkező külső teraszára. Szerencsére egyiken sem vagyunk fázósak. Habár január vége van, én sokkal jobban érzem magam ilyenkor, mint nyáron, amikor pusztán attól leizzadok, hogy kiléptem a lakásból.

Közben nagyon sok mindenről szó eset: beszélt az elmúlt 2-3 cseppet sem könnyű évről, amit a Mclarennél töltött, arról, hogy hogyan került be az F1 forgatagába és hogy milyen ötletei vannak most, hogy már Maranello a munkahelye. Szerintem lesznek olyan dolgok, amiben nem fogunk egyetérteni, de majd megoldjuk.

20 perccel később én éppen végeztem a lámpák megfelelő szögbe való beállításával, amikor Sylviat láttam meg az ajtóban, az oldalán gondolom a gyakornokommal...

Ugye tudjátok milyen az, amikor meglátsz valakit, és tudod, hogy elemi erővel fog vonzani, mint a mágnes? Hát most én is ezt éreztem.

Pietro legalább 2 méter magas, rövid fekete haja, gyönyörű gesztenyebarna szeme, és olyan mély rekedtes hangja van, ami garantálom, hogy minden női fantáziát beindít.

-Victoria, szeretném bemutatni a gyakornokodat, Pietro Filippit-ahogy elnézem, nem csak én kerültem a fiú hatása alá, hanem Mrs. Hoffer is.

-Victoria Costa, nagyon örülök-kézfogása pont olyan, amilyenre a kinézetéből következtetni lehet.

-Pietro Filippi, szintúgy-végre megvillantja 32 fogas tökéletes mosolyát. Azt hiszem ez volt a pont az i-re. – Sylvia már sokat mesélt rólad, vártam a közös munkát.

-Lesz még időtök bőven beszélgetni, most azonban az FDA-s srácok kb 5 perc múlva jönnének, elég sűrű mára a program, örülnék, ha rögtön tudnátok is kezdeni.

-Kész vagyok, jöhetnek-közben észreveszem, hogy Pietronál van egy fényképész táska, tehát hozott magával saját gépet. Nagyon ügyes, mindjárt megtudjuk, hogyan boldogul vele.

-Helyes, akkor azonnal hozom is őket-már csak a távolból hallom Sylvia hangját.

-Tudom, hogy ez lehet egy kicsit gyors lesz, de szeretném, ha a pilóták felét te fotóznád. Ha bármi gond lenne, vagy segítség kell, itt vagyok. Szeretném látni, hogyan dolgozol.

-Persze-persze, mindent úgy csinálok ahogy szeretnéd-ez egy nagyon magas labda volt, lássuk be, de nem csapom le így cirka 2 perc után.

Már a gépét pakolja össze, amikor az ajtóban Sylvia vezetésével megjelennek a fiatalok. Arcról már mindenkit ismerek, személyesen még egyikükkel sem találkoztam. Látom, hogy kicsit furán érzik magukat, ezért röviden elmondom nekik, hogy mi fog ma történni, illetve mi lesz a menetrend. Csak akkor vettem észre, hogy egyvalaki hiányzik.

-Hol van a hetedik törpe, fiúk?-direkt nem mondtam név szerint, hogy kinek címzem kérdést, kíváncsi voltam, ki válaszol.

-Ja igen, Marcus-jön a felelet Micktől. Meglepődtem volna, ha más is ki meri nyitni a száját.-Késik a gépe valami vihar miatt, csak dél körül ér ide.

Az a helyzet, hogy 4 óra, úgy elrepült, mintha csak egy csettintésinyi idő lett volna. Pietro jól dolgozik, és ahogy észrevettem, elég hamar megtalálta a közös hangot a srácokkal, és annyira belelendült a munkába, hogy az összes pilótát befotózta. Rám valamiért furán néztek, főleg az után, hogy realizálódott bennük, hogy itt most én vagyok a főnök. Ameddig fotózkodtak, én azokat a képeket válogattam, amiket majd a továbbiakban is használni szeretnénk.

-Készen vagyunk-állt meg felettem Pietro.

-Nagyon jó, ügyesek vagytok.-ekkor vettem csak észre, hogy már csak mi vagyunk a teremben. a többiek se puszi, se pá, leléptek.

-Bocsánat, de nekem el kell indulnom, délután még van egy órám, amire mindenképpen be kell mennem-szabadkozik, miközben a saját dolgait szépen, szisztematikusan pakolja a táskájába.

-Persze, menj csak, a többit már én megoldom egyedül. Bármi kérésed vagy kérdésed van, Sylviatol el tudod kérni az elérhetőségeimet.-nyilván én is megadhatnám neki, de éppen reggel kaptam az infót, hogy megvan a céges telefonom és készen van az email címem. Az egyetlen probléma, hogy egyiket sem tudom.

-Rendben, köszönök mindent. Valamikor nem ebédelnél velem? Lenne egy csomó kérdésem, meg ilyenek...persze csak akkor ha nem gond-csípőből jön neki a szöveg,látszik, hogy nem most hívott el először egy nőt ebédelni. (Még akkor sem, ha jelen esetben a dolognak csak a munkához van köze)

-De, szívesen-bólintok, majd egy biztató mosolyt küldök felé.

-Világi, akkor majd kereslek. Kitartást!

Ma a változatosság kedvéért ismételten nem ettem még semmit, Úgy döntök, hogy az étkezdében veszek magamnak valami kaját, mielőtt közelebbi kapcsolatba kerülnék a padlóval. Éppen indulok, de az ajtóban egy 20 év körüli fiúba botlom, talpig Ferraris felszerelésben.

-Szia-a kinézetéhez képest jóval férfiasabb hangon szólal meg-Marcus Armstrong vagyok. Te pedig Victoria ugye?-annak ellenére, hogy késett 4 órát, már most szimpatikusabb, mint a társai, ugyanis Ő volt az első és az utolsó, aki bemutatkozott. Nem tudom, ez mostanában nem divat?

-Igen, én vagyok, de szólíts Vic-nek, ha kérhetem, falra mászom a Victoriatól.

-Rosszkor jöttem ugye? Sajnálom, de nem szállít fel a gép időben, elkeverték a bőröndömet, dugó volt az utakon...

-Hé, nyugi, nincs semmi baj, a lényeg, hogy már itt vagy. Menj csak be, mindjárt jövök, csak veszek magamnak kaját.

-Nem, majd én, úgyis menni akartam. Üzletet ajánlok: meghívlak ebédre, te pedig elfelejted, hogy késtem, és nem csinálsz rólam sz*r képeket.-huncut mosollyal rám néz, miközben kezet nyújt.

Ez igen, eszes, azt meg kell hagyni, ráadásul pimasz, és még jóképű is, nem lesznek itt gondok a képekkel.

-2 tonhalas szendvics, szénsavmentes ásványvíz és egy csokipuding-adom le a rendelést, miközben kezet rázunk.