A Mostohahúg <BEFEJEZETT>

20. RÉSZ

Az órák és a percek egyre sebesebben teltek. Valahogy, mintha minden felgyorsult volna körülöttem. Rita ruhái és személyes cuccai bebőröndölve, ami csak arra várt, hogy holnap délután a reptérre szállítsák. A taxi lerendelve, s húgom most nyomtatja ki a jegyet és beszállókártyáját, ami minket külön útra választ. Hiányozni fog nem tagadom. Hiányozni az elmúlt napok eseményei, a szeretkezések, a vad elvezések. Egyszóval minden. Nem messze tőlünk van egy kis olasz étterem. Gondoltam, kicsit a szexet hanyagolva elviszem, hogy kicsit csendesebben de annál inkább meghittebben töltsük el az utolsó estét. Felhivtam az éttermet, lefixaltam mindent. Lesz gyertyafény, rózsa, és persze mi magunk kicsit elszeparálódva a többi vendégtől és a társadalom kattogó zajától. Ahogy közeledett az este, úgy gyűltek a torkomban a gombócok. Rita valami fantasztikus egyrészes kisestélyit vett fel. A vörös szövetruha valósággal körbeölelte a testét, s az anyag beszabott alsó részén, kivillant combja, ami még jobban emelte a lâtvány színvonalát. Dekoltázs részén pedig sejtetően takargatta apró, de annál formásabb melleit. Gyönyörű látvány volt. Talán soha nem láttam ennél szexibbnek. Hogy tereljem a gondolatom, mielőtt a padlóra teperném a szobámba mentem, s magamra kaptam egy farmert, egy fekete inggel, bezseléztem a hajam, s indulásra készen álltunk.

– Hölgyem! - nyújtottam felé karomat, amibe ő belecsimpaszkodott.

Ahogy kiléptünk az ajtón a nap éppen lemenőben volt. Az ég a türkízkék és a lágcsóvák színének különleges eddig sosem látott árnyalatát árasztották. Mintha a természet is megérezte volna, hogy a mai este, egy rendkívüli alkalom, s minden csak kettőnkért történik. Korábban nyálas dolognak tartottam az ilyeneket, de valahogy ahogy Ritával vonultam a kis sétáló utcán egyszerűen új értelmet nyert minden.
Az étteremben minden készen állt a fogadásunkra. Az asztal megterítve, a gyertya és a rózsa a helyén ahogy azt kell. Apperitívnek Unicumot rendeltem. Rita magának blansírozott citromos halat, rokfortos mártással, de én valahogy nem voltam éhes. Talán az idegességtől és a bizonytalan holnapoktól. Nyeltem magamban egyet, s kértem egy milánói sertésbordát, kísérőnek egy-egy nagy pohár vörösbor kíséretében. Egyikünk se tudott megszólalni. Csak ültünk a csendben és néztük egymást. Nem ilyen estére számítottam, de így sikerült. Haza felé menet már besötétedett s felettünk a telehold vakító fénye világította meg az utat. Otthon is csak az ágyra heveredtünk, s Rita, mintha soha nem akarna kibontakozni a karjaimból úgy szorított az ölelésével, s lassan, nagyon lassan utolsó éjszakákon álomra szenderültünk.