Az Alakváltó és a Boszorkánymester

13. fejezet

Tiszta éjszaka volt, fülledt meleg telepedett a vidékre az év legmelegebb napja után, melyet nem enyhített fuvallat. Dagadó hold ragyogott a csillagos égbolton. Ervin az erdőben lovagolt. Éjszakai felderítést vállalt, miután napközben semmi sem történt a környéken. Dolmányát levetette, utálta ezt az öltözetet, főleg ilyen melegben. Ilyenkor senki nem róhatta meg érte. Villám fáradhatatlanul engedelmeskedett, csak ment előre, pedig számára szintén kevés idő jutott az evésre és pihenésre.

Hegymagas nyugati oldalánál járt. A ló lassította lépteit, egy fasor előtt megállt. Ervin végigjáratta tekintetét a környéken. Senkit sem látott. A cserjék meg se moccantak, nem értette, mi ütött Villámba. Leszállt róla, gondosan kikötötte egy erősebb ághoz. Besétált a sötétebb, sűrűbb részre. Bízott az állat érzékeiben, biztos volt benne, hogy a közelben van valaki. Kardját kivonva lépkedett előre a hatalmas fák között.

Hirtelen valami tompa puffanással érte el őt, éles, nyilalló fájdalmat hagyva maga után a hátán. Ervin megfordult. Egy rozoga alak magasodott fölé, sötét szempár meredt le rá. Kopasz fejének búbja ezüstösen csillant meg a hold fényében. Hosszú, hegyes füle az ég felé meredt, torz pofája groteszk vigyorba húzódott, megvillantva tűéles fogait. A csontos kar újra támadásba lendült. Ervin kardjával kivédte az ütést, felugrott. Egy határozott mozdulattal elválasztotta az idegen fejét testétől. A penge úgy hatolt át a nyakán, mint kés a vajon. Ahogy a fej és a test lehullt a porba, gomolygó füst jelent meg körülötte, és elporladt, mintha sosem lett volna ott.

– Jaj, Rimmon – hallatszott a távolból egy mély, reszelős hang. Egy, a korábbihoz hasonlóan magas lény jelent meg. Arckifejezése kicsit barátságosabb volt annak ellenére, hogy homloka két oldalán hosszú szarv nyúlt a magasba. – Nocsak, boszorkánymester! Rég találkoztunk – biccentett felé a fejével.

– Nem elég rég – válaszolta Ervin. Egy rövid időre megenyhültek arcvonásai, hasonló gesztussal köszöntötte, de kardját egy pillanatra sem eresztette le. – Mit keresel te itt, Bucon?

– Üzleti úton vagyok – felelte kitérően.

– Ki hívott ide?

– Az úrnő kérésére vagyok itt. – Bucon méltóságteljesen meghajtotta fejét, megrezegtette fekete, megtépázott szárnyát. – Azt hittem te is.

– Nekem ő nem parancsol – szögezte le Ervin. – Milyen üzletről van szó? – folytatta a kérdezősködést egy pillanatra sem véve le róla a tekintetét.

Bucon fekete szemével áthatóan mérte végig a férfit. Kinyújtotta csontos ujjait, amelyek hegyes karmokban végződtek.

– Ez nem rád tartozik – felelte ridegen.

– De az átjárót miattatok nyitotta ki. Nem igaz?

– Ugyan már – tárta szét hosszú karját. – Ereszd le a kardot. Beszéljünk úgy, mint régi jó barátok!

– Rotmüller nyitotta ki az átjárót, hogy el tudjatok jönni ide? – Ervin nyomatékosabban tette fel a kérdést. Kardját kissé leengedte, de továbbra is támadásra készen tartotta.

Bucon rosszallóan felhorkantott.

– Igen – morogta, és dühösen fújtatott egyet.

– Honnan jöttetek?

– Dangamoonból. Ahol te is jártál már. Nem emlékszel? – Bucon félrebiccentette fejét. – Öt éve már, hogy felénk sem nézel, pedig Moirának nagyon hiányzol. – Felkacagott.

A reszelős nevetés mély morajlásként járta be az erdőt, amitől egyszerre mozdultak meg az állatok. Hangos zajt csapva eredtek futásnak, a madárrajok felröppentek a magasba.

Ervinben ez a név meglehetősen kellemetlen emlékeket idézett fel. Az a nőstény erőszakosan vetette rá magát minden alkalommal, amikor találkoztak. Csábosnak a legkevésbé sem lehetett nevezni, sőt egyenesen taszító volt a külseje, épp ezért az emlékét sem akarta felidézni.

– Szóval nem árulod el, miért jöttél? – próbálkozott újra Ervin.

– Kérdezd meg őt, ha ennyire érdekel. – Hegyes fogait elővillantotta, szolid mosolyra húzta száját. Kitárta szakadt szárnyait, maga köré zárta azokat, majd egy szemvillantás alatt kámforrá vált.

Ervin kapkodva fordult körbe, meglátja-e valahol. Azonban az erdő újra elcsendesedett, egyedül volt. Nem hallott semmit, ami arra utalt volna, hogy van ott még valaki vagy valami. Kardját visszahelyezte hüvelyébe, sebes léptekkel visszatért lovához, felpattant a nyeregbe, és folytatta az útját.

Az éjszaka további része csendesen telt, csupán állatokkal találkozott. Hosszasan gondolkodott azon a kevés információn, amit Bucon mondott neki. Nyilvánvaló volt, hogy Rotmüller akar a démonokkal üzletet kötni, vagy talán már megállapodtak valamiben. Csak az a kérdés, hogy mi volt ennek a tárgya? Lehet, hogy az alakváltók csupán eszközök, vagy ők is az alku részét képezik? Hiszen korábban nem használt fel ilyen fiatal személyeket, mert ilyenkor még kiszámíthatatlanabbak. Vagy elterelésre használja őket, mert megtudta, hogy ő, Ervin utána jött? Rengeteg megválaszolatlan kérdés kavargott az elméjében. Egy dologban biztos volt; ha az átjáró valóban Dangamoonból nyílt, akkor azon az átjárón más is átjuthatott. Nyitott szemmel kell járniuk, hogy időben észrevegyék, ha támadásra készülnek. Mert az emberek kevesen lesznek ahhoz, hogy megvédjék magukat azoktól a lényektől, amelyek onnan érkezhetnek.