Az Alakváltó és a Boszorkánymester

10. fejezet

Ervin Benedekkel a reggeli eligazításra öt perccel korábban érkezett, már ez volt a megszokás. Ervin azonnal elvonult az üres sarokba, leült az egyik székre. Melege volt az egyenruhában, utálta ezt az egész helyőrségbe való beépülést, mert így pont a lényeges dolgokra maradt kevés ideje. Emellett rendszerint olyan helyekre küldték, ahol nem történt semmi, nem találtak semmit.

A terem másik felében most is ugyanaz a bajszos férfi volt a szószóló, akit Kálmánnak hívtak. Egy hét alatt sikerült megjegyeznie a nevét. Hidegen hagyta, miről fecsegett, rosszabb volt, mint egy asszony. Még mindig az elmúlt nap eseményei jártak a fejében. Emília egyedülálló teremtés, képtelen volt belelátni a fejébe. Csupán amikor zavarba jött, hallott meg néhány gondolatfoszlányt, melyben az apja miatt aggódott. Hogyan tudott ennyire ellenállni neki? Margitra azonnal hatott, különösebb erőfeszítés nélkül. Amit persze Emília észrevett, és barátnőjét óvva rögtön közbelépett. Még meg is fenyegette. Ervin arcára mosolyt csalt az a harcias tekintet. Legalább megtudta, hogy már találkoztak Rotmüllerrel, és megkapták az első, felmérő feladatukat. Mindig ezt a taktikát használta, ha több alakváltó került a környezetébe.

Kálmán hirtelen Ervin elé lépett.

– És te, új fiú? Van asszonykád? – kérdezte az arcába hajolva. – Vagy netán még mindig az anyáddal laksz? – gúnyosan felnevetett.

– A magánéletem nem rád tartozik – morogta.

– Szóval az utóbbi. – Kálmán vigyorogva pillantott társai felé.

Ervin unottan nézett rá. Bosszantotta, hogy ennyire közel merészkedett hozzá. Válaszra sem méltatta, csak egy dologra gondolt: „Hallgass el, és ne beszélj többé!" Kálmán azonnal csendben maradt, arcáról lelohadt a mosoly, tekintete ködössé vált. Némán elballagott, leült egy székre a terem közepén. Aznap nem hallották többször a hangját. Ervin elégedett volt, hogy ilyen könnyedén sikerült belé fojtani a szót, így megszüntetve egy nagyon zavaró tényezőt. Mindenkire képes azonnal hatni, csak Emíliára nem. Már megint ő járt a fejében, a hihetetlen ellenállása, a makacs természete.

A Parancsnok megérkezett, de ahogy elkezdte szokásos bevezetőjét, a polgármester helyettes beviharzott a terembe. Haja csapzott volt, ruházata nem árulkodott címéről, meglehetősen slamposnak hatott. Halkan váltottak néhány szót a Parancsnokkal, majd az alacsony, pocakos férfi kezdett beszélni:

– München báró miatt nem kell Lesencetomajig mennie senkinek, mégsem kérnek kíséretet – mondta. – Kolláth gróf Tapolca felől érkezik, de velük sem kell foglalkozniuk, csak ne állják az útjukat.

– De hiszen ők átjönnek a falun – érvelt a Parancsnok. – Valakinek azért fogadnia kéne őket, amíg áthaladnak ezen a...

– Akkor az maga lesz – mutatott rá a polgármester helyettes. Végigjáratta tekintetét a társaságon, biccentett, majd sebesen távozott.

A Parancsnok láthatóan nehezen jutott szóhoz a megváltozott helyzet miatt.

Ervin úgy érezte, hogy a hirtelen módosítás mögött más dolog áll, ezért Nemesvitára akart menni, hogy a báró hintóját figyelemmel kísérhesse. Gyanús volt számára a polgármester helyettes zaklatottsága. Bár a Parancsnok most épp Dörgicsére akarta küldeni Benedekkel együtt, szavak nélkül hamar meggyőzte őt, hogy mi lesz a végleges terv, és mielőtt a többiek útvonalát végigvették volna, bajtársával elhagyták a termet.

Benedek alig győzte szedni a lábát, hogy barátját követni tudja.

– Mire kell számítanunk? – érdeklődött Benedek útközben, míg elértek a lovaikhoz a hátsó udvaron található karámba.