Az Alakváltó és a Boszorkánymester

2. fejezet

Három héttel később

Emília korán ébredt, piacra készült. A kertben megtermett zöldségeket vitte ki ilyenkor. Kevés pénzt keresett ezzel, de annyira pont elég volt, hogy eltartsa magát és az édesapját. Azonban a házat, amiben éltek, egyre jobban lelakták, a felújításra már nem jutott pénz. A kopott, fakeretes ablakok réseit Emília glettel javítgatta. A tetőn, ha elmozdult a cserép, visszaigazította. A falakat belül frissen tartotta, évente átmeszelte. Kívül a homlokzat megrepedezett, halovány, matt színe a felismerhetetlenségig fakult, a sarkokat díszítő faberakások megkoptak. Meglátszott rajtuk az idő vas foga. Nagy házban éltek, de csak két szobát, a konyhát, meg az egyik tárolót használták.

A szomszédból átjárt egy idős, ősz hajú ember. A szekeret ő segített megpakolni. A kora ellenére nagyon jól bírta a munkát. Ellenben az apja – az évek alapján hiába számított középkorúnak – meghajlott háttal közlekedett, és fél óra után visszavonult pihenni.

– Ez kész. A malacokkal, meg a tehénnel már korábban végeztem – tájékoztatta a szomszéd, miután végzett a termények felrakodásával.

– Köszönöm szépen, János bácsi! A lovakat majd én intézem – mondta hálásan Emília, hiszen nagy segítség volt a számára. Nehezen bírta ebben az időszakban ellátni az állatokat is a kert mellett.

– Aztán akadt-e már kérő? – vonta fel bozontos, ősz szemöldökét.

– Minek az? – vágta rá Emília. Gyűlölte, ha ez szóba került. Egyedül annak örült, hogy az édesapját nem látta a közelben. Tisztában volt vele, hogy folytatná ezt a beszélgetést.

János mosolyogva hümmögött. Az apja a botjára támaszkodva állt meg mellette.

– Pedig megmondtam már, jányom! Kellene melléd egy jóravaló fiatalember, aki ezt megcsinálja. Ez nem női munka! – zsörtölődött.

Emília morcosan szusszantott.

– Ugyan – legyintett, miközben a lovat kötötte be. Sűrűn megsimította az állat oldalát, pedig az türelmesen várta, hogy végezzen. – Egy lusta férfi ugyanúgy elvárná ezt. Remélem, nem akar férjhez adni. – Emília komoran szemlélte apja elkeseredett arcát. Nem először hozta fel ezt a témát, és már őszintén aggódott amiatt, hogy olyanra kényszeríti, amit nem akar.

– Jó lenne, ha eljárnál, ismerkednél. Egy fiatal lánynak ez volna a dolga ebben a korban.

Emília csak akkor járt el szórakozni, ha barátnője rávette. Nemrég töltötte be a tizennyolcadik életévét, de nem érzett késztetést arra, hogy férfiakra vadásszon. Margittal ellentétben, aki minden lehetőséget megragadott. Olykor kissé túl erőszakosan akaszkodott egy-egy férfira, aki az ő elvárásainak megfelelt. De Emília úgy gondolta, ha eljön a megfelelő személy, akkor azt meg fogja érezni, függetlenül a külsőtől és vagyontól. Nem ábrándozott előre ilyen dolgokról.

– Majd ismerkedek – a mosoly lelohadt az arcáról.

– Emília, nem viccelek – erősködött az apja. – Nem tudom, meddig bírom még. Kell melléd valaki, aki gondoskodik rólad, ha én már nem leszek.

Emília aggódó pillantást vetett felé.

– Még biztosan sokáig őrli az idegeimet – próbált viccelni. – Úgyhogy ezzel most még nem fogok foglalkozni. Majd eljön erre a megfelelő idő – sóhajtotta. Felült a bakra, és megindította a lovat. A kedve is elment a beszédtől, ezért csak intett a két férfinak. Lassan gurult ki a kapun.

Emília megértette apja aggodalmát, de hallani sem akart házasságról. Élvezte a szabadságot, amit számára ez az élet jelentett. Elégedett volt. Egyedül azt bánta, hogy a taníttatását egy idő után a szülei nem tudták megfizetni. Így az alapelemi iskola után anyjától tanult tovább nyelvtant, matematikát, apjától pedig a növénygondozás minden fortélyát. Részben kimaradt dolgokból, de a téli időszakban sokat olvasott és gyakorolta az írást, hogy a tudása ne csorbuljon. Imádta a könyveket. Válogatás nélkül olvasta az önéletrajzi, művészettörténeti köteteket, de az egyszerűbb olvasmányokat se vetette meg.