Az Alakváltó és a Boszorkánymester

12. fejezet

Emília napjai egy részében folytatta a kutakodást a gróf palotájában, de mindig csak naplemente után lépett be az épületbe. A sötétben lassabban haladt, kevés szobát tudott átnézni, de nem akart újabb meglepetést. Ugyanakkor hamar abbahagyta, hogy az apja se fogjon gyanút, hogy miért mászkál el állandóan éjszaka. Így a napi rutinját tudta tartani, bár eléggé elfáradt ettől.

A két felsőbb emelettel hét nap alatt végzett. Bosszantotta, hogy nem bukkant a gróf vagyona nyomára. Csak telt az idő, a napok rohamosan fogytak. Őszintén kezdett aggódni amiatt, hogy mi fog történni, ha nem találja meg időben a megfelelő helyet, és nem visz semmit a boszorkának.

Margittal gyakran beszélgettek. Tudta, hogy ő még rosszabbul áll, mert épp, hogy csak elkezdett belopózni az áldozat kastélyába.

Emília körül megszűnt a világ, mikor a piacról tartott hazafelé. Gondolataiban a kastély folyosóján járt, a szobákat vette sorra. A kikövezett úton járt, mikor folyamatos zaj, hangos kiáltások hallatszottak a távolból. Nehézkesen tért vissza a való világba.

– Vigyázzon, kisasszony!

Emília körbenézett, de nem látta, ki kiabál, ahogy azt sem, kinek szól a figyelmeztetés. Megfordult. Egy lovak nélküli szekér robogott felé a lejtős úton. Kerekei hangosan dübörögtek a nagy méretű köveken. A lánynak földbe gyökerezett a lába. Elfelejtett levegőt venni és meghűlt ereiben a vér. Semmi másra nem volt képes, csak riadtan bámulta a felé közeledő fatákolmányt, mely már olyan közelinek tűnt, hogy esélytelennek látta ellépni előle. Szorosan lehunyta szemét. Kiesett kezéből a kosár, karját arca elé emelte, úgy várta a becsapódást. Csak az apja járt a fejében. Szegény apja, akit így magára hagy ebben a nyomorúságos életben.

Egy rántást érzett, megpördült tengelye körül. A fejét megtartotta egy meleg kéz, miközben nekiszorult valaminek. Zuhant, majd elterült. Heves szívdobogást hallott, de nem az ér lüktetett fülében, ez más szívverése volt. Szapora légvételtől hullámzott a mellkas, melyen feküdt, arcszesz illata lengte körbe. Egy kar pihent fején és derekán, aztán lassan kinyílt, szabadon eresztve őt. A por kaparta a torkát, ami felkavarodott körülöttük. Felkapta a fejét, köhögve lekászálódott megmentőjéről, letérdelt mellé. A katona azonnal felült.

– Jól van? – kérdezte mély hangján.

Emília megszeppenten nézett Ervinre. A ragyogó napsütésben a férfi egyébként is világoskék szeme még világosabb színárnyalatban pompázott.

– Igen... köszönöm – hangja remegett, még kapkodta a levegőt.

Ervin könnyedén felállt, leporolta magát, őt is felsegítette. Komoran végigmérte, amitől Emília zavarba jött.

Emberek gyűltek köréjük, köztük Margit és a kocsis, akihez a szekér tartozott. Kezet fogott a katonával.

– Jaj, de jó, hogy időben érkezett. Biztosan jól van, kisasszony? – érdeklődött a középkorú férfi.

Emília mosolyogva bólogatott, ahogy végigtapogatta magát. Valóban jól volt, megúszta egy karcolás nélkül. Nagy kő esett le a szívéről, hogy nem kellett átélnie, milyen egy elszabadult szekérrel való találkozás. Ki akarta fejezni a háláját, csupán visszafogott módon, hiszen mégis egy katonának köszönheti az életét, de ahogy a férfire pillantott, nem jöttek szájára a szavak.

– Jobban is vigyázhatna magára – morogta Ervin. Lenézően tekintett rá, majd elment.

Emília úgy érezte magát, mint akit épp gyomorszájon vágtak. Egy pillanat alatt elillant megmenekülése által érzett öröme.