Az Alakváltó és a Boszorkánymester

3. fejezet

Tiszta, csillagos éjszaka volt. Telihold ragyogott az égen, derengő fénye bevilágította a teljes falut és a környező erdőt.

Emília sietős léptekkel igyekezett a pajtában, lopva maga után tekintett, levetette ruháit. Borzongás járta végig izgatottsággal vegyítve, ahogy kiserkent a szürkés-barnás szőre. Fogai megnyúltak, hegyessé váltak, háta meghajlott. Magára öltötte farkas alakját. Örömittasan, féktelenül szaladt a fák közé.

Kicsiny tisztáson állt meg másodmagával. Egy ordas aranyló szemmel pillantott felé. Béla méltóságteljesen húzta ki magát, ő volt a legnagyobb példány közülük.

Hamarosan újabb két egyed jelent meg, egyikük egyenesen Bélának rohant, aki a földre zuhant, megpördült a hátán. Gergő és András barátjukat cukkolva ugráltak neki, oldalukat egymásnak feszítették, vagy levegőben ugrálva ütötték össze mellkasukat.

Margit, a legkisebb szürke farkas, kényelmes léptekkel közeledett. Lassan húzta végig a fűszálakon a mancsát.

Emília boldogságát semmi sem ronthatta el. András a napokban tért vissza közéjük, ezért ez különleges alkalom volt, hiszen együtt szórakozhatott a teljes társaság sok év kihagyás után.

A fiúk futásnak eredtek, olybá tűnt, versenyeznek. A két lány utánuk sietett, hogy ki ne maradjanak a mókából. Egymást leelőzve kerülgették a fákat, ugrották át az ágakat, a megbúvó patakot. Nekifutottak a meredekebb résznek, meg sem álltak a tetejéig.

A domboldal feladta a leckét egyre meredekebb ívével, de ők állták a próbát, és fáradtság halvány jelét se mutatták. András és Béla egymás oldalát meglökve nehezítették a futamot.

A legmagasabb pontra érve tisztás tárult eléjük. A szirthez sétáltak, vonyítani kezdtek; pofájukat a hold felé emelve hallatták hangjukat, amely hosszan visszhangzott a távolban. Fényes szőrük ezüstösen csillogott az éjszakai fényekben, lágyan borzolta a nyugati szél. Felettük kiolthatatlanul ragyogtak a csillagok.

Egy ember jelent meg a fák között. Földig érő, fekete köpenyt viselt, göndör tincsei a válla előtt rugóztak kikandikálva a csuklya alól. Vészjósló tekintettel közelített a farkasok falkájához. Hirtelen a szeme élénk, zöld színben ragyogott fel.

Az ordasok, amint észrevették az idegent, abbahagyták a hangoskodást. Oldalazva eltávolodtak a szirttől és egymástól. Támadó állást vettek fel, vicsorítva kerítették be a nőt, akiből fenyegető erő áradt. Harcra készen álltak vele szemben, többen voltak, így nem tartottak tőle.

Az ismeretlen megállt a tisztás közepén. Csak egy zöld szempár világlott, végigjáratta tekintetét az ellenfelein. Pokoli vihogást hallatott, szinte már fület sértően hatott. Lassan ostort húzott elő a köpenye ujjából. Széles mozdulatokkal megpörgette a levegőben, amely éles hangot adott, csattant az éjszaka csendjében. Lesújtott vele a farkasokra. Újra és újra megismételte a mozdulatot, mindig másik példányt vett célba.

Emília kivillantotta fogait. Közelebb akart oldalazni, hogy nekiugorjon, de képtelen volt elemelni a lábát a földtől. Félelem szorította össze mellkasát, ahogy minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Kétségbeesetten pillantott társaira, akik láthatóan ugyanúgy küzdöttek, mint ő. Apró indák tartották a földön lábaikat, de olyan erősen, hogy picit sem tudták felemelni mancsaikat.

Az állatok befejezték a morgást, már nem vicsorogtak, csupán némán tűrték az ismétlődő ostorcsapásokat. Képtelenek voltak kihasználni a bennük duzzadó erőt.

Emília még küzdött a béklyók ellen, de lassan feladta. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy véget ért a szabadság. Eluralkodott rajta a rettegés. Lehajtotta a fejét, minden csattanásra összerezzent, még ha nem is őt érte a csapás. Margit a földre kushadt.

A sötét ruhás nő felkacagott.

– Az én tulajdonaim vagytok! – kiáltotta. – Mostantól azt teszitek, amit én parancsolok! – Nyomatékosítás végett újra lecsapott az ostorral, de csak maga elé a földre.

Az idegen odasétált Béla mellé, úgy simogatta meg feje búbját, mint egy háziállatét. Kezével letörölte a vért a farkas oldaláról, majd kéjes nyögések közepette lenyalta azt az ujjairól. Tovább ment a következő példányhoz, aki már a fejét lehajtva megadta magát neki.

– Ezt akarom látni mindegyikőtöknél! – Körbefordult. – Ha nem engedelmeskedtek nekem, onnan fog érni a csapás, ahonnan a legkevésbé sem számítanátok rá – újra felkacagott. – Holnap legyetek az erdei kunyhó előtt napnyugtakor. – Hosszú, vékony ujjával nyugati irányba mutatott. – Ha jók lesztek, elnézem nektek, hogy csak így szórakoztok az erdőben. És most nyomás! – üvöltötte, és a mellette álló állat tomporára csapott.

A farkasok újra fel tudták emelni a lábukat, és a lehető leggyorsabban eliszkoltak. Reszkettek a félelemtől, vissza se mertek nézni. Csak futottak előre, kifelé az erdőből.

Emília rossz irányba igyekezett. Megtorpant, körbenézett. Ahogy fejét forgatta egy mély hangra lett figyelmes. Sosem hallott még korábban ilyet. Kíváncsi lett, kitől származik, ezért közelebb somfordált.

– Ennél rosszabb helyre nem is nyílhatott volna a kapu – morogta érces hangon az egyik.

– Jaj, Rimmon! Ne panaszkodj már annyit – sóhajtotta reszelősen a másik.

A farkas kellő távolságba érkezett ahhoz, hogy rálásson a három, feltűnően magas idegenre. A megjelenésük nem volt hétköznapi, sose látott még ilyen rendkívül sovány, görnyedt alakokat korábban. Hátukon dudorodott valami, az egyiknek kisebb, másiknak nagyobb. Mint egy tegez, csak nyilak nélkül, vagy egy nagyon furcsa táska. Az egyiken csak egy atléta volt, a másik hosszú kabátban állt.

– De miért nem nyitotta egy kastélyba? Hol a kényelem? A luxus? Hát a lányok! – folytatta Rimmon.

– Annyi lányt szerzel itt, amennyit csak akarsz. Úgyis megnyitja a bordélyát, ott kedvedre válogathatsz.

– A használt áru engem nem érdekel – mordult rá. – Ez így akkor is alantas...

– Mint ahogy az is, akinek ez az egész köszönhető – szólt közbe a harmadik, hosszú szőke hajú férfi. Az ő megjelenése és tartása méltóságteljes volt, kimagaslott a többiek közül. Kitárta hosszú szárnyát, mintha csak nyújtóztatná a csontjait. A közte húzódó, szürke hártya remegve feszült ki.

Szárnya van? Emília sűrűn pislogott, majd nyakát nyújtogatva nézte. Mancsával megdörzsölte szemét, hogy biztosan nem káprázik-e. Azonban a legmagasabb egyén ugyanúgy állt ott. A reszelős hangú hátánál is megjelent a szárnya, de ő nem tárta ki annyira.

– Nem kell végig itt maradnotok. Várjátok meg, amíg a boszorka teljesíti a feltételeket. Csak utána lépjetek. Bucon, rád bízom ezt. Én nem vagyok hajlandó ezzel foglalkozni. Egyébként meg azt csináltok, amit akartok. Az emberek senkit sem érdekelnek.

– Ahogy óhajtod, Michel – hajolt meg a reszelős hangú.

Michel csapkodott párat a szárnyával, por kavarodott, levelek szakadtak le az ágakról, körözve hulltak a földre. Felemelkedett, fekete köd jelent meg körülötte, és eltűnt.

Emília döbbenten nézett az idegen hűlt helyére. Nem értette, mi folyik itt, de abban biztos volt, hogy ezekkel az alakokkal soha többé nem akar találkozni.

– Hallottad, mehetsz vadászni.

Rimmonnak több se kellett, elindult felé. Emília nem tudta, hogy véletlenül ment-e pont abba az irányba, vagy valóban észrevette őt, de eszébe sem volt megvárni a találkozást. Szélsebesen elfutott.