Az Alakváltó és a Boszorkánymester

19. fejezet

Emília kicsit nyugodtabb volt, miután a feladatot sikeresen teljesítette. A föld nagyját is rendbe tette. Egyedül az aggasztotta, hogy Margitot már napok óta nem látta, pedig korábban mindig kiment hozzá a piacra. Megpróbálta egyik nap felkeresni a házukban, de nem volt otthon, és az apja sem tudott róla használható információval szolgálni. Gergőt és Andrást is féltette, de őket korábban se látta napi szinten.

Apja alig szólt hozzá, ami eléggé lehangolta. A mindennapi munkákkal igyekezett elterelni gondolatait.

Péntek volt. Emília nem tudott semmit a rá váró úttal kapcsolatban, ezért előre készült. Pár holmit – a legszebbnek gondolt ruhájával együtt – összepakolta egy táskába. Az volt az egyetlen darab a szekrényében, amit megfelelőnek talált egy ilyen bálba. A szívét azonban szorongatta a kétség és a fájdalom. Apja előtt sem mert előhozakodni a dologgal, annyira tartott a reakciójától.

A bejárati ajtón kopogtattak. Emília csodálkozva nyitott ajtót. Egy középkorú hölgy állt ott. Haját szoros kontyba fogta, arca már ráncosodott. Kedvesen mosolygott vissza rá. Öltözete rendezett, hétköznapi viselet volt. Cipője kissé elnyűtt, látszott, hogy sokat jár-kel.

– Váradi Bettina vagyok, az ápoló. Rotmüller asszony küldött.

– Nagyon örülök, fáradjon beljebb – Emília kitárta az ajtót. – Rotmüller asszony? – Hangosan gondolkodott. Hallotta már ezt a nevet, de még nem kapcsolta össze a boszorkával ilyen egyértelműen.

– Igen. Rotmüller Valéria – válaszolta Bettina, ahogy besétált a házba.

Emília a vendéget hellyel kínálta, majd bement apja szobájába.

– Édesapám, fel tud kelni? Egy ápoló jött önhöz.

Márton kérdőn nézett lányára, de nem szólalt meg.

– Váradi Bettina a hölgy, aki ki fog járni ide, hogy ápolja. Főleg az elkövetkezendő pár napban, mert én elutazom.

– Hogy érted ezt? – Márton arca borússá vált. – Honnan van neked ápolóra pénzed? Hova mész?

– Dolgozom – felelte határozottan Emília, miközben segített apjának felülni az ágyban. A szíve olyan tempót diktált, akár egy megriadt ló. – El kell kísérnem egy bálba a... munkaadómat, és ezért kértem, hogy kerítsen valakit, aki segíteni tud.

– Dolgozol? Bálba kísérgetsz férfiakat? Mit műveltél már megint?! – csattant fel Márton.

– Nem-nem – rázta a fejét Emília. – Egy hölgyről van szó, akit kísérek.

– Mi lesz a földdel?

– Két napot a föld is kibír. Ne aggódjon, utána bepótolom. De...

– Hol lesz a bál? – vágott a szavába az apja. Összevont szemöldökkel, dühösen meredt rá.

– Bécsben.

– Ó, akkor ott nagyurak lesznek, nemesek. Semmi keresnivalód nincs köztük! – förmedt rá. – Csak lejáratod magad!

– Miért mondja ezt? – Emília elszomorodott.

– Nem tanultál illemet, amit egy ilyen helyen elvárnak! Nem beszélve az úri táncokról! – üvöltötte a lánya arcába. – Az nem ilyen fesztiváli ugrabugrálás. Küldd el ezt a nőt – legyintett kezével –, nekünk nincs pénzünk ilyenre!

– De ezt a munkaadóm rendezte már...

– Nem kell, mert te se mész sehova! – kiáltotta Márton, ellentmondást nem tűrően.