Az Alakváltó és a Boszorkánymester

5. fejezet

Ervin a Balaton-felvidékre érkezett bajtársa utasítása alapján. Szigligeten kaptak szállást, ahonnan mindkét irányba hamar eljutottak ezen a területen. A faluban nagy volt a nyüzsgés, a nyári melegben csak este volt jó sétálni, és Benedek tett róla, hogy ne pihenhessen a hosszú út után.

A két férfi egy nyitott ablakú épület mellett haladt el, így helyenként már az utcán érezhető volt az alkohol és a munkásemberek izzadságszagának émelyítő keveréke. Ervin undorodva fordult el, mikor barátja pont annak bejáratánál állt meg.

– Itt a legfinomabb a sör – szólt Benedek mosolyogva, és belökte a faajtót.

Ervin ígéretéhez hűen megérkezett, de arra nem számított, hogy még aznap este elrángatják a szállásáról, ráadásul egy ilyen büdös koszfészekbe. Kelletlenül lépett be a helyiségbe, ahol még jobban mellbe vágta az az orrfacsaró bűz. Egy pillanatra mindenki elcsendesedett a teremben. Ervin úgy érezte magát, mint valami cirkuszi látványosság, annyira megnézték az emberek. Rendezett megjelenésükkel kitűntek az ott megszokott vendégektől. A többség kinyúlt vagy szakadt ingben, és bő nadrágban volt. Hajukon látszott, hogy rég tisztították meg, tincsekbe összeállt. Néhány férfi szakállán még látható volt az ebéd maradéka.

Ervin szóhoz sem jutott a döbbenettől, csak csendben követte barátját, miközben kerülte az emberek pillantását.

– Kis angyalom! – köszöntötte Benedek a felszolgáló asszonyt, és végigsimította a nő karját.

– Nagy öröm téged újra itt látni – felelte mosolyogva a hosszú, barna hajú, erős alkatú asszony, akinek szinte kibuggyantak mellei a szűk ruhájából. – Mit hozhatok nektek?

– Két nagy korsóval a legfinomabb sörödből – válaszolta vigyorogva Benedek. – Bár a te arany kacsóiddal minden csak finom lehet.

A nő felkacagott. Ervin fintorogva fordult el, és leült a legtávolabbi sarokba. Nem volt kíváncsi barátja flörtölésére. A szagok miatt még mindig hányingerrel küzdött, hiába ült le egy ablak mellett.

Nem telt bele sok idő, Benedek elhelyezkedett vele szemben, a szokásos, levakarhatatlan derűvel az arcán.

– Mondd, mit tudtál meg, mióta itt vagy? – szólt Ervin komoran.

– Sok mindent – mondta elégedetten Benedek. – Öt alakváltó él itt, mind tizennyolc-húsz év közöttiek, szóval elég fiatalok még. – Kezdte a mondókáját, majd ujján számolni kezdte a személyeket. – Van Szabó Margit, aki Rotmüller célpontja lehet. Ő egy egyszerű lány. Az anyja is alakváltó volt, de öt éve nyoma veszett. Az apja tartja el, bár nem a példamutatásáról híres. Aztán van Mándoky Emília. Az ő anyját halálra ítélték és kivégezték, szintén öt éve. Emília földművelésből él, emellett ápolja az apját...

– Emília a legdrágább kincs ebben a faluban – szólt közbe a felszolgáló hölgy, szabad kezével széles karmozdulatokat téve a levegőben.

Ervin mély levegőt vett, hogy visszafojtsa ellenérzését. Rövid időre lehunyta szemét, hogy megnyugtassa magát.

– Nála segítőkészebb ember a világon sincs – folytatta a nő, miközben letette az asztalra a teli korsókat, kissé kilöttyintve tartalmukat. – Az apja nagyon beteg, ezért férjhez akarja adni, hogy ne maradjon magára szegény. Ha valakiről még tudni szeretnétek, kérdezzetek bátran – a nő a tálcát maga előtt tartva, széles mosollyal várta a kérdéseket.

Ervinnél súlyos hibának számított, ha valaki ilyen hanyagul helyezte elé az italt, azonban ezt még elengedte volna. De az, ahogy egy pletykás asszony ennyire előszeretettel osztja meg az információkat kéretlenül, rendkívül felbosszantotta.