Lehullott szirmok

24.

Huszonnegyedik fejezet

"Mint esőcseppek a hideg ablaküvegről, úgy peregtek le gondolatai a rideg, megváltoztathatatlan tényről, hogy meg kell halnia.„

Joanne Kathleen Rowling

IV. Felvonás

Bosszúság.
Ordító csend.

Folyamatosan Kelly Graham hátát bámultam a padban ülve, miközben még mindig füstölögtem amiatt, amiket Zea mondott. Muszáj volt lehiggadnom, mert úgy éreztem mindjárt felrobbanok. Sikító frász kerülgetett, szó szerint. Teljesen megbolondultam, úgy éreztem, ha ezt tovább folytatom el fog kezdeni megbomlani az elmém. Bár kezdtem úgy érezni, hogy eddig sem voltam normális. Ha az lettem volna, akkor nem megyek bele egy akkora hülyeségbe, mint ez a nyomozós játék. Már azt sem tudtam megindokolni miért mondtam erre igent hónapokkal ezelőtt. Valószínűleg annyira el voltam keseredve a nyomorult életem miatt, hogy úgy tűnt bármiféle újdonság kiránt a szar helyzetemből. Arra én sem számítottam, hogy csak mélyebbre merülök a szarban, és a vicc, hogy még csak most kezdett el hullámozni.

A tanulószoba véget ért, és én hagytam, hogy Kelly kisétáljon a teremből, anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna egymással. Nem volt erőm hozzá. Holnapra halasztottam. Egy nap ide vagy oda, már teljesen mindegynek tűnt ebben a pillanatban. A fejemet betöltötte a hír, miszerint July ok nélkül szenved, egy undorító csalás miatt nem lehet most mellettem. Valahogy muszáj volt vele felvennem a kapcsolatot. Alapesetben Noahoz fordultam volna, hogy segítsen nekem valahogy megoldani egy találkozót, csakhogy időközben őt is sikerült kiraknom az életemből. Talán, ha Val itt lett volna még velem, biztosan azt mondta volna, hogy hülyeség, amit csinálok, tipikus Isabella-viselkedés. Mindig azzal vádolt, hogy félek az új kapcsolatoktól, félek beengedni másokat, és mennyire igaza volt az én bölcs kis húgomnak.

Fanyar arccal indultam el a kollégiumi szobám felé, ahogy a sötét fenyőfák mögött lebukóban volt a napfény, szürkés fénnyel borítva be a hideg, őszi tájat. Minden árny megnyúlt, a fenyők ágai messzebbre értek, az erdőre ijesztő sötétség telepedett. Lassan szedtem a lábaimat a lépcsőn, miközben majdnem orra buktam, ahogy gondolataimba fulladva bandukoltam. Teljesen betöltötte az elmémet a rengeteg kusza gondolat, és legnagyobb szomorúságomra és bosszúságomra Noah Smith bukkant fel legtöbbször. Sosem ismertem volna be, hogy hiányzik nekem. Sosem ismertem volna be magamnak, hogy a szavak, amiket nekem mondott két napja jelentettek valamit. A hányinger kerülgetett a gondolatra, hogy tudatosan átvert. De nem tudtam nem arra gondolni mennyire őszintének tűnt, miközben a szavait nekem intézte. Nem tudtam elfelejteni a tekintetét, ahogy a szemeibe fúrta, mikor megkérdezte, leszek-e a barátnője.

Azt sem tudtam kiben bízhatnék. Ki nem árult el. Ki nem hazudik. A fenébe, még azt sem tudtam eldönteni mi hazugság és mi nem. Az igazságot sem voltam képes megítélni.

Gyorsan tusoltam, majd megvacsoráztam a szobámban, nem maradtam lent a konyhán, nehogy újabb inzultus érjen, és elveszítsem a megmaradt józan eszemet, ezért egyedül ettem fent a szobában. Jól esett a magány. Nem akartam, de akaratlanul is elgondolkoztam a gyilkosságon, újra és újra ugyanoda tértek vissza a gondolataim. Befészkelte magát az agyam egy apró zugába, és sehogy sem tudtam onnan kilakoltatni. Folyamatosan járt az agyam. Neveket és tényeket pörgettem végig a fejemben, miközben azon gondolkoztam kik lehettek valójában olyan közel Julyhoz, hogy megosszanak vele egy olyan súlyos titkot, mint egy ember megölése. De mi van akkor, ha July valójában tényleg csak tippelt? Nem tudhatta ő sem biztosra. És ekkor rádöbbentem, egy percig sem állította, hogy tudja ki tette. Sejtése volt csupán, a kezdetektől fogva valamiért én hittem görcsösen azt, hogy talán tudja a választ a kérdéseimre. Ez megijesztett. Ráébresztett arra, hogy valójában mennyi apró tény fölött vagyok képes gond nélkül tovasiklani, és figyelmen kívül hagyni a részleteket. Vajon mennyi mindent mulasztottam el még így?