27.

2.1K 181 12
                                    


Huszonhetedik fejezet

"Minden csókomban meghalok.
S ajkaidon kelek újra.,,
Ady Endre

V. Felvonás

Hideg levegő.
Lemenő napfény.

Nem tudom mennyi ideig ücsöröghettünk a kocsiban, mire sikerült megnyugodnom, és észrevenni az idő múlását. Az arcom puffadt volt a sírástól, a torkom pedig teljesen kiszáradt, amiért órák óta nem ittam egy kortyot sem.

- Felmegyünk hozzád? – pillantottam a fiúra, mire ő bólintott, és hagyta, hogy én nyissam ki előbb az autó ajtaját. Ahogy a friss levegő megtöltötte a tüdőmet úgy éreztem egy pillanatra sikerülhet megnyugodnom. De aztán a valóság újra visszaúszott a gondolataim közé.

- Gyere – nyújtotta Noah kezét, mire én halvány mosollyal ajkaim körül elfogadtam, és hagytam, hogy hűvös érintése közrefonja apró tenyeremet.

Nem gondoltam volna, hogy képes leszek valaha is ilyen mértékben támaszkodni valakire az életemben a húgom halála után. Mégis Noah olyasmivé vált az életemben, amit még én is féltem beismerni, pedig tudtam, hogy muszáj lesz egyszer beismernem magamnak is. Figyeltem a fiú vonásait, ahogy beálltunk a liftbe, láttam a szemei körül sötétlő karikákat, az ajka karcsú vonalát, halvány, porcelán bőrét. Jégkék szemeit, amik egy befagyott tó kristályos víztükrét idézték. Álla éles vonalát, szemöldöke sötét ívét. Nyaka vonalát, válla szélességét. Noah már sokkal többet jelentett nekem, mint amennyit megengedhettem volna magamnak. 

- Mit figyelsz ennyire? – kérdezte a fiú, ahogy a lift megállt a megfelelő szinten. Nem válaszoltam, inkább csak vállat vontam.

- Mindegy – súgtam végül, és hagytam, hogy bevezessen a lakásába. Kimerültnek éreztem magamat, a sok sírás és stressz teljesen kivette az erőmet.

- Éhes vagy? – kérdezte, mire aprót bólintottam. A kórházban kihánytam azt a kevés ételt is, ami még bennem volt, úgyhogy most teljesen üres volt a gyomrom. Jelzésképpen hangosan meg is kordult.

- Aha – válaszoltam, mire Noah elmosolyodott, és a hűtőhöz ment, hogy tartalmát megvizsgálva valami vacsorát teremtsen. Én a konyhapulthoz sétáltam, és óvatosan nekidőltem a biztonság kedvéért, hátha össze találnék esni.

- Nem akarok beleszólni – nem láttam a fiú arcát, mert a hűtő felé fordult, de a hangján éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fogok. – De nem kellene szólnod a szüleidnek?

- Már szóltak nekik – feleltem, mire a fiú felém fordult. A kezében egy előre csomagolt, konyhakész lasagne pihent. Összefutott tőle a nyál a számban.

- És?

- Mi és? – ráncoltam a szemöldökömet.

- Miért itt vagy akkor? – kérdezte, mire az én szemöldököm magasabbra szökött.

- El is mehetek, ha azt akarod – mondtam dacosan, és éreztem, hogy a bosszúság kezd felmérgelni.

- Nem, erről szó sincs. Örülök, hogy itt vagy, csak... – sóhajtott egy mélyet, aztán a mikróhoz ment, és betette az ételt. – Csak nem értem miért nem jöttek el érted.

- Nem vették fel a telefont – mondtam, de nem tudtam a hangomból kiűzni a frusztrációt. Kényes témát feszegettünk. Olyasmit, amiről soha senkivel nem beszéltem még.

- Akkor miért nem hívták őket újra?

- Mert azt sem vették fel – ezt szinte már a fogaim közül szűrtem, a kezemmel egyre erősebben markoltam a konyhapultot.

Lehullott szirmokWhere stories live. Discover now