Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tizenkilencedik fejezet
A szenvedély az a híd, amely eljuttat a fájdalomtól a változásig. Frida Kahlo
III. Felvonás
Csukodó ajtó. Csendes lakás.
Anya a szokásosnál is nyugtalanabb volt, mikor felértem hozzá szombat délután. A ház makulátlan tiszta rendben állt, és valamilyen sült hús illata terjengett az apró lakásban. Minden annyira normális volt. Kivéve az arcát uraló kétes érzéseket és az aggodalmat. Bárcsak tudtam volna mitől esett annyira pánikba. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nincs köze ahhoz, ami köztem és Noah között történt pár perccel ezelőtt az autóban.
- Szia anya – köszöntem hangosan, és közben a szemeimmel apát kerestem, de sem az aprócska nappaliban, sem pedig a konyhaasztalnál nem foglalt helyet.
- Szia kicsikém – válaszolta, és csak ahogy közelebb értem, akkor tűnt fel mennyire ápolt ma. Úgy tűnt különösen jó napja van. A szeme viszont furcsán csillogott, és nem tudtam, hogy valamiféle új gyógyszer az oka, vagy egészen más. – Merre voltál?
És itt jött a kérdés, amire nagyon ügyesen kellett válaszolnom. Meg kellett fontolnom, hogy melyik hazugság a jobbik rossz. Nem mondhattam el neki a teljes igazat, ezt jól tudtam már azelőtt is, hogy egyáltalán beléptem volna a bejárati ajtón. Kérdés az, hogy az igazság egy részét meg kellene-e osztanom vele?
- Noahnál aludtam – mondtam végül ki az igazságot. – Ő hozott haza.
- Miért nem kérdeztél meg minket? – tette fel a jogos kérdést, amire számítottam. Sóhajtottam egyet, és leültem a kopott ebédlőasztalhoz.
- Az utolsó pillanatban derült ki – válaszoltam, és már éreztem is, ahogy a bűntudat marni kezdi a torkomat.
Annyira távol álltak tőlem a hazugságok, hogy már a legkisebb ferdítés is megütött lelkileg. Sosem hazudtam a szüleimnek, főleg nem azután, ami történt velünk. Nem akartam én lenni az, aki ócska hazugságokkal széthúzza ezt a már így is megtépázott családot. Most mégis itt ültem, és folyt ki a számon a szükségtelen magyarázkodás.
- Máskor szólj – zárta le végül anya, és leült mellém egy másik székre. A kezébe vette az enyémet, és simogatni kezdte vékony ujjaival. – Mostanában elég furcsa vagy. Az a fiú az oka?
- Nem, erről szó sincs – köhögtem zavartan, és anya szemeibe néztem. – Csak sok mostanában a dolgom.
- Értem – bólintott, aztán a fejem felett a falon ketyegő órára nézett. – Későre jár, megyek lefekszem egy kicsit. Nagyon elfáradtam.
