Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hetedik fejezet Csak a halál örök. Sarah Pinborough
II. Felvonás
Halvány fények.
Esős esték.
Álmatlan éjszakákat töltöttem el sorra, alvás helyett a mellettünk lévő erdő bús balladáját hallgatva. A sötét fenyőkét, a porhanyós földét, a tiszta csendes éjszakáét. Egyre csak azon agyaltam, hogy hogyan jussak be a tanáriba feltűnés nélkül, és hogy vajon ki vitte el a ruháimat, ki adta ki magát Isabellának. Mégis kinek lett volna rá szüksége? Vajon csak Amanda és a barátnői akartak egy jót szórakozni? Őszintén szólva fogalmam sem volt, és ez megrémisztett. Nem sokszor fordult elő velem, hogy valamit nem értettem.
Másnap reggel megint ugyanabban a ruhában keltem, mint az azelőtti napon. Az egyenruhám egyszerre funkcionált pizsama, utcai és iskolai ruhaként. Szánalmasan gyűrött volt, arról nem is beszélve, hogy mennyire bántotta kemény anyaga a bőrömet. Nem akartam kényes hercegnő lenni, de akaratlanul is, a flanel ingben majd megsültem.
- Sajnálom a ruháidat – szólalt meg mellettem Jules, mikor látta, hogy mereven egy pontot bámulok. – Én szívesen kölcsön adok neked egy hálóinget. Legalább ne az egyenruhában aludj.
- Köszönöm – pillantottam rá hálásan. Szörnyű érzés volt tusolás után a koszos ruhát visszavenni.
- Van mosószerem is, ha gondolod este kimoshatnánk a ruhádat, és az alsóneműdet hátha attól jobban éreznéd magadat a bőrödben! – bólintottam egyet, mire ő szélesen elmosolyodott.
Nem omlottam ugyan a karjaiba, és fogadtam örök hűséget neki, de rettentően hálás voltam azért, amiket tett értem és ahogy bánt velem, annak ellenére, hogy nem éppen festhettem bizalomgerjesztően az utóbbi időben. A helyzetemet tekintve, ezt a képtelen, lehetetlen helyzetet tekintve, ez volt az egyik legjobban eső gesztus, amit kaphattam. Hiába, amíg nem lopják el a bőröndödet, addig nem értékeled a tiszta, illatos ruhákat.
Összepakoltunk, majd miután bezártuk a szobánk ajtaját, a szűk folyosón indultunk el első óránkra. A fényre kilépve rögtön összeráncoltam a homlokomat, idő kellett, mire megszoktam az aranyló napfényt arcomon. A magas fenyőkre esett a pillantásom, amik úgy bólogattak az enyhe szélben, mint alázatos katonák.
- Mi az első órád? – tette fel a kérdést a lány, miközben reggeli müzliszeletét habzsolta mellettem.
- Matek – feleltem, mire az ő mosolya szélesebb lett.
- Akkor ugyanarra megyünk! – mosolyogva bólintottam, és közben kicsit lazítottam táskám pántján.
Beléptünk az iskolába, ahol a folyosó már hemzsegett a diáklányoktól. Éppen a rozsdás fémszekrényeket, és az ócska téglafalakat vizslattam, arra gondolva, mennyire bezártság érzetem van tőlük, mikor megakadt a tekintetem a hangosbemondón, eszembe juttatva, hogy ma tanítás után az igazgatóiba vagyok hivatalos, egy jó kis fejmosásra, Amandával egyetemben. Már nem is emlékeztem pontosan, hogy mivel fenyegetett meg tegnap este a lány, csak az maradt meg, hogy közelében sem volt annak, hogy elérje a kívánt hatást. Valójában elég gyenge próbálkozás volt, még tőle is.
