Isabella Blackwood súlyos terheit cipeli hátán, miközben kényszeredetten próbál megfelelni a St. Margaret Leánygimnázium és Kollégium elvárásainak, hogy az év végeztével válhasson valakivé. Valakivé, aki többre képes, mint ahogy látszik. Ám arra ő s...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hatodik rész A jóságra néha a pokol kellős közepén bukkan rá az ember. Charles Bukowski
II. Felvonás
Gondterhelt sóhajok.
Gúnyos pillantások.
Az igazgató másnap két órára hivatott az irodájába minket Wendievel. Hangsúlyozta, hogy egy ilyen magániskolában egy ilyesfajta verekedés komoly büntetéssel jár. Az a cafka valószínűleg már háromszor megbánta, hogy kezet emelt rám, tekintve hogy milyen súlyos következményei lesznek a tettének. Ha már lila lett az egyik szemem környéke, ez legalább elégtétellel szolgált.
Az iskola épületét öblös léptekkel hagytam el. Miután jártam az iskolanővérnél, és kértem tényleges jeget a szememre, már mindenki nyíltan meg mert bámulni, pláne, hogy a pletyka is egész gyorsan terjedt egy ilyen kis intézmény falai között. Nap végére már szinte csak azon járt az eszem, hogy vajon hányan hiszik még azt, hogy én öltem meg Ameliát. Akkor is ezen kattogtam, mikor jéggel a kezemben, beültem a fekete Mercedesbe az iskola bejárata előtt.
- Szia – köszöntem, miközben a jeget eltettem a táskámba, és szemeimet a fiúra vezettem.
- Ejnye, Isabella – az arcát látva már tudam, hogy nem fog tetszeni, amit mond. – Mára kicsit erősre sikeredett az a füstös smink.
- Dögölj meg – morogtam az orrom alatt, ahogy kikanyarodtunk, és a fiú lakása felé vettük az irányt. Becsatoltam az övemet, majd hátradőlve a fekete bőrülésben a kinti táj felé vezettem a tekintetemet.
- És ahogy látom, mintha egy kicsit el is kented volna! – folytatta zavartalanul, mire nekem ökölbe szorult a kezem.
- Te meg még mindig dögölj meg.
- Micsoda finom és úri hölggyel állok szemben! – úgy tűnt mégsem engedte el a füle mellett a megjegyzéseimet. Komoran pislogtam rá, nem volt kedvem a nővéréhez hasonló sértésekhez.
- Én meg egy tapintatos úriemberrel – pillantásom élével szinte szeletelni lehetett volna. Ám úgy tűnt Noahnak több kellett, hogy letöröljék azt a fene nagy képét.
- Megtisztelsz – biccentette, mintha csak nem hallotta volna a hangomból áradó gúnyt.
Az utat csendben tettük meg, a fiú nem érdeklődött többet, és egy poént sem lőtt már el. Jobban is tette, az arcomról valószínűleg lerítt, hogy milyen pocsék napom van. Ahogy elhagytuk a magas fákat, és beértünk a sűrűbben lakott területre, majd végül a lakóparkba, nagyot sóhajtottam. Noah oldalvást rám pillantott, sötétkék szemei érdeklődve mértek végig, de annyira még akkor sem, hogy rákérdezzen. A kocsiból kiszállva aztán előre akartam menni, de megragadta a karomat, és maga felé fordított.
