Lehullott szirmok

23.

Huszonharmadik fejezet

Nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

Mihail Jurjevics Lermontov

IV. Felvonás

Fájó fej.
Ködös reggel.

    Másnap mikor felkeltem, azt hittem talán valamivel jobban fogom érezni magamat, de az a helyzet, hogy semmi sem változott.

A szívem ugyanúgy fájt, és változatlanul össze volt zavarodva a tegnap történtek miatt, olyannyira, hogy eltökéltem, a következő pár napot arra szánom, hogy megpróbáljam rendezni a gondolataimat. Azt már biztosan tudtam, hogy July eltűnése nem volt véletlen, és mindezt Zea Summernek köszönhettem, aki őszintének tűnt, mikor ezt közölte. Mégis ez nem változtatott azon a tényen, hogy nem tudtam higgyek-e a Noahval kapcsolatos szavainak. Úgy tűnt igazat mondd, és még ha így is volt, nem tudhattam valóban úgy történt-e ahogy mondta. Egy kis részem még mindig meg akarta beszélni a történteket Noahval. Csakhogy a fiú jelenleg nem tartózkodott a város ezen felén, sőt majdhogynem a létező legmesszebb volt tőlem, a probléma megoldás tekintetében. Telefonon mégsem kérdezhettem meg ilyesmit.

Akárhogy is ez nem változtatott a tényen, hogy mennyire mélységesen csalódtam benne, és mennyire fájt, hogy soha egy percig sem említette a múltja ezen részét, vagy beszélt róla nekem. Elárulva éreztem magamat, és legszívesebben azonnal válaszokat követeltem volna tőle, mégha az agyam egy törtrésze tudta is azt, hogy ezen nincs mit megmagyarázni. Nincs hova tovább ragozni. Noah lefeküdt egy lánnyal érdekből, majd utána dobta. Valószínűleg velem is hasonló tervei voltak. Noah a kezdetektől fogva megmutatta számomra mennyire érdekember.

Ahogy készülődtem az üres szobában szokatlan mód magány fogott el. Régóta először rettenetesen egyedül éreztem magamat. Nem mintha nem lett volna kihez fordulnom. Ott volt Lilian, korábban July, vagy akár a családom, de azt hiszem ez már csak ilyen. Ha egyszer valaki egyedül érzi magát, a magány érzése úgy járja át minden porcikáját, mintha tényleg valóban senkije sem lenne ezen a rohadt világon.

Nyolc óra kettő perckor léptem be az osztályterembe, meglehetősen ziláltan és leverten. Csendesen figyeltem, ahogy a sok-sok lány egymással cseveg padokhoz tömörülve, és harsogó nevetések közepette előadják a maguk-maguk saját történetét. Abban a pillanatban én is erre vágytam. Ennyire gondtalannak és szabadnak lenni. Lehet, hogy nekik is megvoltak a maguk gondjaik, de abban az egy pillanatban úgy tűnt az egész világ a lábuk előtt hevert, és bármit megtehettek. Nem mintha velem nem ez lett volna ugyanaz a helyzet, talán valóban annyira elrontottam már kora reggel a napomat, hogy ilyen kitűnően derűlátó lettem, de úgy éreztem megfulladok a rám nehezedő stressztől.

A terem falaira pillantottam, ahol már a téli bált reklámozó plakátok lógtak, rajta mosolygós lányokkal, akik partnereikkel a táncteremben keringenek. Minden évben megrendezték az eseményt, bárkit hozhattak a diákok magukkal táncpartnernek. Legtöbbször édesapák, testvérek és eltitkolt szerelmek jelentek meg az eseményen, és állítólag mindig nagyon jól sikerült az ünnep. Még egyszer sem vettem részt rajta.

Az osztályajtó kitárult, ám nem az oktató lépett be rajta, hanem egy csoport lány, akiket hamarabb felismertem hangjukról, minthogy arcukat láthattam volna. A slepp, már annyira szokásos módon ugyanaz a régi unalmas felállás volt, hogy semmi újdonság érzetet nem hozott magával, könnyeden be tudtam volna azonosítani őket bármikor. Ám ahelyett, hogy szétváltak volna, egy irányba pillantottak, felém.