Érzelmekből karó [Befejezett]

1. Fejezet - Új "otthon"

Amint átjutottam, minden sötétségbe borult; a hangok lassacskán elhaltak, már apró zajokat sem hallottam. Éreztem, ahogy szemhéjam lassan összezárul, majd az elmém belép egy teljesen más állapotba.

Amikor ismét kinyitottam szemem, már valamennyire világosabb lett a környék, viszont még mindig nem voltam a helyzet magaslatán; koponyám zúgott a fájdalom idegtépő érzésétől, végtagjaim pedig sajogtak, mintha most kellett volna valami egészen nagy változást végezniük. Azonban akadt más is, ami keserítette közérzetem; ahol apám megragadta utolsó találkozásunkkor a karom, ott rettenetesen égetett bőröm.

– Mi a sátán?! – akadtam ki, amikor megpillantottam felkaromat; mintha valami égésnyom éktelenkedett volna bőrömön. Először azt hittem, apám még sikeresen meg is sebzett, csak hogy még jobban szenvedjek, viszont miután kicsit lenyugodtam, rájöttem, hogy valami írást égetett bele karomba.

Tömören fogalmazott, összesen két jelet használt, ám én ennyiből is értettem minden gondolatát. „Van erőd" és „átvertek téged", ennyi szerepelt összesen felkaromon, és biztosra vettem, hogy azt akarja mondani, még mindig birtokomban van démoni erőm, sőt azt is, hogy valaki akkor szándékosan lökött át egy portálon. Azon nyomban vérszemet kaptam és próbáltam saját magam nyitni egy kaput, mert ezek szerint nem vette el a képességem, ha pedig visszajutok, akkor megkereshetem az árulót.

Azonban a harmadik próbálkozás után megvilágosodtam, hogy ugyan apám nem vette le minden erőmet, viszont jelenleg harmatgyenge és sok idő kell neki, amíg regenerálódni tud. Teljesen összeroskadtam. Nekidőltem valami kemény dolognak, majd szépen lassan lecsúsztam mellette, míg meg nem éreztem magam alatt a talajt. Kicsit át kellett gondolnom az eseményeket. Vegyük sorra a dolgokat: itt ragadtam ezen a katasztrofális helyen, de megvan a lehetőségem arra, hogy visszajussak a démoni dimenzióba, így az egyetlen dolgom, hogy türelmesen kivárjam, amíg visszanyerem erőm minden erőmet. Nem is olyan borzalmas a helyzet, mint amilyennek elsőre tűnt. Sőt, egészen jó; a legtöbb démon sosem jut vissza, viszont nekem adatott egy lehetőség, ez fantasztikus! – fedeztem fel, hogy szarabbul is alakulhatott volna sorom másokéhoz képest. Viszont itt is kell csinálnom valamit, amíg nem leszek képes kaput nyitni, mert a végén még végig kell unatkoznom egy-két hónapot – fogtam a fejem, mert tényleg nem akartam egy perccel sem több időt tölteni ezen a helyen.

Feltápászkodtam a földről, amikor egy elég nagy változás jött szembe velem; sokkal kisebb és véznább lettem démoni önmagamhoz képest, így már azt a furcsa érzést is megértettem a végtagjaimban. Ezt csak egy kellemetlen mellékhatásnak fogtam fel, aminek tudtam, hogy hamarosan vége lesz. Annyit biztosra vehettem, hogy valamilyen szűk útféleségen voltam, amit három fal vett körül, így egyetlen egy logikus irányba tudtam távozni innen.

Egy teljesen új látkép tárult szemem elé; mindenhol robosztus, talán a vassal burkolt lovakra hasonlító dolgok szaladgáltak az úton, amit egy különös, szürke, kemény réteg fedett. A falakról annyit sikerült leszűrnöm, hogy nagy valószínűséggel házak lehettek, ahol ezek a fattyak laktak. Aztán szembekerültem egy igazi emberrel, akin meglehetősen több ruha volt, mint rajtam. Nem is vártam, hogy ennél megfelelőbb alkalmat találjak; bevonszoltam az előző szűk utcára, hogy utána pedig kiszedjek belőle mindent az emberi világról.

Ordított valamit, amiből egy kukkot sem értettem. Ki is ment a fejemből, hogy az emberek azért nem annyira primitív lények, hogy ne legyen saját nyelvük. Mindenképpen egy kellemetlen fejleménynek könyveltem el.

Ahelyett, hogy tovább hallgattam volna a halálra rémült hím egyedet, inkább rácsatlakoztam elméjére, ezzel pedig kiszippantottam számomra minden értékes tudást a fattyak világáról. A férfi – legalábbis ők így nevezik a hímeket – elájult, és mivel az emberek nem túlságosan tolerálják, ha valaki szakadt gatyában van közöttük, elloptam a ruháit. Emellett pedig a pénztárcáját is meglovasítottam, hátha tudok kezdeni vele valamit. Ha jól számoltam háromszázötvenezer forintnyi készpénz volt benne, amiről még nem tudtam, mire elegendő.