Érzelmekből karó [Befejezett]

15. Fejezet - A hazaút

Se Milánt, se Zsófit nem sikerült elérnem. Egyébként is hülyeség lett volna Milántól búcsúzkodni, elvégre a számát sem tudtam. Zsófitól tisztességesen akartam elválni, ám a betegeskedése miatt erre nem jutott esély. Nem akartam elmenni a lakásához, nehogy a végén még elkapjam az emberi nyavalyáját. Egyszerűen nem értettem Csabát, mit akart azzal a belezúgtál dologgal. Egyenesen nevetségesnek találtam, hogy ilyen aljanépbe, mint az emberek, beleszeressek. Ő is egy kivételes egyed, hogy a legjobb barátommá vált.

Mielőtt hazamentem volna Matielhez, elugrottam egy kis kajáért; szuvenírnek tökéletesnek tűnt egy kis KFC-s csirke. Már késő délutánt ütött az óra, lassacskán az ég is sötétbe burkolózott. A hűvös szél szinte belemart a bőrömbe; szerencsére időben gondoltam arra, hogy veszek egy kabátot. Otthon úgysem tudtam volna használni az emberi pénzt, így mindegy volt, mire költöttem. Egy kék dzsekit vettem, ami eléggé melegen tartott, azonban az arcomat még így is csípte a szél.

Matiel a panel előtt várt rám; arra sem hagyott lehetőséget, hogy felmehessek. Bár őszintén megvallva, nem is vágytam rá túlságosan. Talán a lelkem mélyén sejtettem, hogy fájdalmas lett volna onnan indulni.

– Mehetünk? – zökkentett ki a bambulásból.

Kicsit megborzongtam, majd bólintottam. Most valahogy semmihez sem akadt kedvem. Mentálisan leszívott az egész helyzet, de nem értettem, miért. Tudtam, hogy egy hosszú délelőttön vagyok túl, viszont ennek ellenére nem kellett volna ennyire magam alatt lennem. Kicsit úgy éreztem, mintha hiányzott volna valami, ám nem tudtam volna megmondani, pontosan micsoda.

– Szerinted örülni fognak nekünk? – pillantottam rá, miközben sietősen szedtük a lábunkat. – Mármint engem száműztek. Ezek után vajon maradhatok egyáltalán herceg, vagy bebörtönöznek... vagy kivégeznek?

Most először ötlött fel bennem, nem biztos, hogy tárt karokkal fognak fogadni. Eddig bele sem akartam gondolni, hogy az akciónk nem feltétlenül csak sikerrel végződhet. Láttam, ahogy Matiel homlokán összefutottak a ráncok, de amikor észrevette a tekintetem, egyből elhessegette a baljós árnyait.

– Szerintem örülni fognak neked – öltött fel egy biztató mosolyt. – Ha nem várnának haza, akkor apád minek helyezte rád azt a jelet? – bökött a felkaromra.

Mondjuk logikus. Mi mást akart volna az apám a varázslattal?

– Ő lehet, szívesen vár, viszont van egy személy, aki biztos nem. – Halvány félmosolyra húztam a számat. – A kedvenc főtanácsosom úgy fog morogni, mint egy kiéhezett gorgó: Hogy került ide ez a patkány? Száműzzük most az elfek közé! – figuráztam ki azt az idiótát.

– Na, azért az elfekhez csak nem küldene! – röhögött fel. – Náluk még az emberek is jobbak. Ezek legalább nem eszik meg a saját lábujjkörmüket – nyújtotta ki a nyelvét.

Ennek hallatán akaratlanul is kirázott a hideg. Elég undorító népségek éltek a multiverzumban, akiket sajnos el kellett viselni. Köztük például az emberek és az elfek. Egyébként felettébb érdekes volt belegondolni, hogy még mi sem ismerjük az összes lényt, pedig szinte az első világközti felfedezőknek számítottunk; a mai napig indultak újabb csapatok a dimenziók felderítésére.

– Undorító vagy. Neked tényleg az elfek között lenne a helyed – csipkelődtem.

Hirtelen megállt, majd a szívére tette a kezét, mintha egy nyílvesszőt lőttem volna át rajta.

– Hogy mondhatsz ilyeneket? Vérig sértettél! – emelte kezét a homlokához, majd sóhajtott egy nagyon. Igazi primadonna, forgattam a szemem. – Egyébként szerinted Virággal mi lesz? Tuti biztonságos egy ilyen pszichopatát visszaengedni a társadalmunkba? – gondolkozott el a dolgon.