Érzelmekből karó [Befejezett]

5. Fejezet - Mit keres itt?

– Te teljesen hülye vagy? – vágtam hozzá egy zacskó fagyasztott borsót a kapucnishoz.

– Azt hittem, te is ezt akartad – morgott, miközben hozzányomta a tasakot tarkója fölé. – Követtelek a Földre, nem örülsz? – Úgy tűnt, mintha ő lenne megsértődve rám. Ha ennyire akarod a második ütést, Matiel barátom, akkor elég lenne csak kérned.

– Hát, de te teljesen hülye vagy! Volt egy normális életed, erre idejössz csak azért, mert én is itt vagyok. Ez valami rossz vicc? – fogtam a fejem. – Ráadásul nem szólnál, csak követsz, mint valami megszállott. Mi lett volna, ha megöllek? – váltottam át aggódásba. Átvillant az agyamon, hogy tényleg komolyan bánthattam volna. Teljesen össze is törhettem volna őt. Egy nagy sóhaj kíséretében levágódtam az ágyamra.

– Nem lehettem biztos abban, hogy téged láttalak, olyan kicsi vagy. – Erre csak fintorogni tudtam. – Plusz csak nem öltél volna meg, ugye? – eresztett el egy kínos mosolyt, mire hátradőltem.

– A saját életemet is alig tudom irányítani, mit kezdjek még veled is? De mivel nem kidobtak legalább megvan az erőd gondolom.

– Nem egészen – Mintha egy lándzsa döfte volna át gerincem, úgy ültem fel ismét. – Mondjuk úgy, mióta itt vagyok, a mágia legkisebb szikrája sincs velem, ami felettébb vicces apádra nézve – pillantott rám idegesen.

– Akkor nem is ő fosztja meg a száműzötteket az erejüktől, hanem ez a világ? – tettem fel saját magamnak a kérdést. Tényleg elgondolkodtatott a dolog. – De akkor én miért tudom használ... – Hirtelen elakadtam, amire Matiel is felfigyelt. Gyorsan lehúztam az ingem, majd megnéztem a sebhelyet, amelyet még apám égetett karomra. – Ez az! Emiatt vagyok képes mindenre! Megmentett az öreg; hazaérek és akkora tockost fog kapni tőlem – vigyorogtam.

– Te tényleg furcsa lélek vagy – forgatta szemét. Egészen kicsi korunk óta ismertük a másikat, mindig kitartottunk egymás mellett; és akármit mondott három éve, velem van jóban-rosszban. – Viszont miért voltál annyira dühös, amikor nekem támadtál? Még a képességem elvesztése után is tisztán éreztem, hogy elöntötte a szar az agyad – kérdezte teljesen jogosan. Igazából nem tudtam, mi válthatta ki. Vagy mégis van egy ötletem?

– Jártál valaha idefent? – mutattam körbe a szobában, mire bizonytalanul bólintott.

– Igen, amikor beköltöztél, de ennek mi köze is van ahhoz, hogy mennyire húztad fel magad a semmin? – meredt rám kérdő tekintettel. Akkor talán értem; mindig akkor lettem ideges, amikor a semmiből beugrott az otthonom. Lehet megéreztem Matiel jelenlétét és ez emlékeztetett a másik dimenzióra, ami miatt mérges lettem. Logikus, hümmögtem magamban. – Most azt hiszem valami bonyolult összefüggést fedeztél fel, de engem inkább hagyj ki az őrült gondolatmenetedből, oké? – sóhajtott fel.

– Mindegy is. Az a lényeg, hogy pár héten belül végre megint otthon lehetünk és megy tovább a tökéletes életünk – dőltem hátra újra, elfogadva, hogy minden rendbe fog jönni.

– Az a magas csávó lesz az emberáldozatod a kapuhoz?

– Nem, Csabát nem fogom beáldozni, majd jó lesz valami jött-ment – magyaráztam. Matiel arcán valamilyen fintor jelent meg, amit nem igazán tudtam hova tenni. – Most madárszart szagoltál, vagy miért vágsz ilyen fejet?

– Semmi, csak furcsálltam, hogy törődsz a fattyakkal. Régen annyira tojtál a fejükre, hogy képes lettél volna bárkit odadobni – fordult el tőlem. Nem akarta, hogy kiolvassam szeméből azt a megvetést, ami tükröződött benne. Arra nem gondolt, hogy már sokkal hamarabb feltűnt.