Érzelmekből karó [Befejezett]

18. Fejezet - Nem érdekel, ki vagy!

Zsófi nehezen nyugodott meg, bár megértem, miért. Sokáig csak remegett, miközben megölelt engem. Jobb híján visszaöleltem, hátha ezzel segíthetek valamennyit. Nem sokra mentem vele, azonban legalább abban biztos lehettem, hogy nem látott meg, elvégre akkor nem ennyire kedvesen bánt volna velem, akár megmentettem az életét, akár nem. Az is megeshetett, hogy észrevett, viszont kételkedtem abban, hogy egyáltalán felfogta volna akkor, amit látott. Nem is ragaszkodtam ahhoz, hogy megemlítsem neki „nem látott-e valami furát".

Erősebben szorongatott, mint ahogy vártam volna tőle, ehhez képest én alig értem hozzá. Nagyon furcsa érzésnek tűnt, egyszerűen csak fogott és nem engedett el. Ilyen gesztusok nem nagyon fordultak elő felénk – vagyis az ölelkezés megesett néha otthon is, ám nem ennyire hosszan vagy némán. Zsófi kicsit hasonlított egy lajhárra, miután abbahagyta a remegést: pontosan ugyanúgy lógott rajtam, mint ahogy azok a fákon.

Vékony volt, vékonyabb, mint amilyennek látszott. Pontosabban én annak éreztem, amikor átkaroltam, meg talán kicsit törékenynek is. Eddig azt gondoltam volna, hogy leesik egy háztetőről, aztán visszapattan, akár egy gumilabda, viszont most valami másnak tűnt. Nem is kicsinek – pedig alacsonyabb volt egy fejjel, mint én –, hanem olyannak, mintha elveszett lenne. Nem egészen értettem a helyzetet, elvégre azt sem tudtam, én mit érzek éppen. Annyi minden kavargott egyszerre bennem, hogy csak próbáltam kiüríteni a fejemet.

Nem is tudom, miért, de megnyugtatott, ahogy csak álltunk a vizes kövön és öleltük egymást: minden annyira könnyed lett hirtelen, mintha nem pár perce esett volna le Zsófi egy emeletet. Aztán lassacskán lazult a szorítása, majd elengedett. Egy ideig csak álltunk egymással szemben és nem történt semmi. Ő maga elé bámult, én pedig őt néztem.

– Szerintem vissza kellene menni a lakásodba – szólaltam meg.

Kicsit megugrott, nem számított arra, hogy bármi megtöri a csendet. Pár másodpercig forgolódott, mintha most ébredt volna egy nyomasztó álomból. A kezét tördelte eközben és látszólag próbálta kerülni a tekintetem. Lehet mégis látott?

– Persze – bólintott. – Ideje lenne. Már kivan a tököm ettől a rohadt lépcsőtől – indult el felfele.

Ismét a semmibe veszett az előző Zsófi, aki csak félt és keresett valamit. Előbb egyszerűen sugárzott róla, mennyire el van veszve, mostanra azonban megint olyan, mint általában: a sebezhetetlen jégkirálynő. Pár másodpercig még csak odalent álltam és figyeltem, ahogy megy az emeletre. Akkor láttam először, milyen is valójában a lelkivilága: teljesen össze van omolva.

– Jössz már? Nem fogok egész éjjel rád várni, meg kell csinálni a biztosítékot – morgott a hatodikról, mire felcaplattam utána a lépcsőn.

Sejtettem, hogy nem fog megnyílni nekem arról, mi történt vele, így maradtam annál, amit eddig csináltam; egyszerűen barátkozunk, aztán egyszer csak bízni fog bennem.

Követtem, majd a telefonommal ismét világítottam neki. Most sokkal óvatosabb volt, mint a legutóbbi alkalommal, meg is értem, miért. Én sem nagyon akartam újra átélni ezt az élményt; nem tartozott a legkellemesebb elfoglaltságaim közé. Miután végre megcsinálta, felkapcsolt minden lámpát, amit egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam

– Na, akarunk még egy démonos filmet megnézni, vagy inkább hanyagoljuk a dolgot? – húztam egy féloldalas mosolyra a számat, amire csak összevont szemöldökkel nézett vissza.

– Akarod, hogy most te repülj le a lépcsőn? – Igazából én szó szerint lerepültem.

– Inkább kihagyom – vontam meg a vállamat, amire azért láthatóan megkönnyebbült.