Érzelmekből karó [Befejezett]

3. Fejezet - Szövetséges?

Aggódva köröztem a kidőlt fiú körül; nem tudtam, mit lehetne tenni vele, hirtelen abban sem voltam biztos, hogy él-e még. Segítséget hívni nem mertem, mivel a végén még elkezdene mesélni, mit látott, ráadásul még alá is tudta volna támasztani a kitört elválasztófallal. Nem hittem volna, hogy ennyire hamar ennyire nagy gondjaim lesznek. Azon kezdtem gondolkozni, mivel is lehet megállapítani, hogy életben van-e. A démonoknál ez egyszerű; amikor meghalnak, akkor befeketedik a szemük, de egy embernél fogalmam sincs, hogyan van ez.

Szerencsére nem kellett a szemét nyitogatnom, mert magától is felébredt. Éreztem, ahogy lepotyognak a kövek mindhárom szívemről. Először csak pislogott, mintha teljesen be lenne kábulva; én is pont így néztem ki, miután megittam négy üveg mézet. Tényleg, vajon ebben a világban kapható méz, vagy az embereknek annyira erős, hogy be van tiltva? – terelődött el figyelmem.

Miután észrevette, hogy az előbbi szárnyas srác vagyok, megint felöltötte a riadt arckifejezését. Továbbra sem sikerült megszoknom, hogy az emberek simán elmondják az érzéseiket gesztusokkal; sokkal egyszerűbb lenne a mi módszerünk. Valami drága öltöny lehetett rajta, biztos vagyok benne, hogy nem tett jót neki a mellékhelyiség padlója.

– Minden rendben? – kérdeztem, hátha sikerül meggyőznöm, hogy semmi probléma sincs, azonban a teljesen néma tátogása másra utalt.

Mi mást várna a démon? Az itteni gyerekeknek azt tanították, hogy a démonok a csúnya és rossz lények, akik mindenkinek csak rosszat akarnak. Én nem csináltam semmi rossz... jó, egyszer loptam, de szükségem volt rá, meg egyszer le kellett vitetnem egy lakás árát, viszont jó cél érdekében tettem, gondoltam végig, mennyire szarul jött ki helyzetem.

– Te... te, meg mi a franc vagy? – könyökölt fel a kövön.

Lassacskán térdeit is felhúzta, nem mintha tudott védekezni volna velük, ha meg akartam volna támadni. Ám mivel ez eszemben sem volt, nem kellett aggódnia. Ennek ellenére rettentő bizalmatlanul viselkedett, amikor is bekattant valami. Ha tudja, mi is vagyok, akkor talán ő lenne az egyetlen, akivel ki tudok építeni egy szövetséget. Ezek után biztosra vettem, hogy az igazat akarom mondani neki. Azt szerettem volna, ha nem egyedül ragadok itt.

– Ha azt mondom, hogy démon vagyok, akkor azt elhiszed nekem? – kérdeztem pókerarccal, azonban neki láthatólag nem ilyen hozzáállás jutott. Hevesen rázni kezdte a fejét, mintha valami szörnyű álomból akarna felébredni.

– Nem, nem, haver. Démonok nem léteznek, ők csak a horrorfilmekben jó ijesztegetési kellékek, de a valóság teljesen más, itt nincsenek – nézett körbe az egész szobában, mintha valami menekülési utat keresne.

Nem hibáztattam, ha az ő helyében lettem volna, biztos vagyok benne, ugyanennyire megriadtam volna, értetlenül és szerencsétlenül gondolkodtam volna. Kicsit olybá tűnt nekem ez az egész jelenet, mintha egy vergődő hangyát néznék.

– Itt maradok veled, amíg nem dolgozod fel, mert muszáj beszélnem veled ezek után. Nekem viszont hatra el kéne érnem egy iskolába, így kérlek, siess! – próbáltam udvarias maradni vele, mert ha szabadjára engedtem volna a haragot, ami éppen bennem kavargott, biztos, hogy rosszabb vége lett volna a történetnek. – Hinned kell nekem! Megláttál így, ráadásul beszélnünk is kell, ugye ezzel tisztában vagy?

Kicsit közelebb sétáltam hozzá, mire hevesen bólogatni kezdett. Nem is kellett ránéznem, különösebben az erőm sem kellett bevetnem, de éreztem, mennyi félelem gyülemlett fel benne egyszerre. Olyan volt, akár egy időzített idegösszeroppanás; bármelyik pillanatban elsülhetett a nagy bumm.

– Meg fogsz enni? Bántani fogsz, ugye? – sírni kezdett, miközben a félelem még mindig úgy sütött róla, mint az ezüstnap a démoni dimenzióban. Szegény embereknek tényleg teletömték butaságokkal a fejüket. Miért kellett minden horrorfilmbe szinte egy démont beállítani főgonosznak? Most ennyire elcseszték a hírnevem, pedig még meg sem ismertek igazából.