Érzelmekből karó [Befejezett]

13. Fejezet - Na, most az asztalra csapok!

Miért nem vettem észre hamarabb? Végig a szemem előtt volt, de annyira elvakítottak a Milánnal kapcsolatos elméleteim, hogy Virág fel sem tűnt, ropogtattam az ujjaim. Most az ágyam is csak nyomta a hátamat; hirtelen minden annyira zavarosnak és kényelmetlennek tűnt ezen a világon. Matiel fel-alá járkált a szobában, miközben néha-néha káromkodott egyet; ő is magát szidta, amiért nem jött rá korábban. Én nem bírtam felkelni, a gyomrom kavargott az események után, féltem, hogy bármelyik pillanatban rókázhatok.

– Démon?

– Démon – feleltem.

Fogalmam sem volt, hányadszorra kérdezte ezt. Ő sem hitte el a dolgot, akárcsak én. Pedig minden jel erre utalt: az a furcsa tekintet, azok a hirtelen kirohanások... a fejfájás! Mi van, ha Matielnek nem emberi eredetű a migrénje?

– Állj meg ott, ahol vagy! – ordítottam rá, majd felpattantam az ágyról.

Majdnem leokádtam, amikor talpra álltam, viszont ez most fontosabbnak bizonyult mindennél. Megfogtam a homlokát és egyenesen a szemébe néztem.

Igazam lett, tényleg megátkozták és most már biztosra vettem, hogy Virág követte el. Hirtelen az is értelmet nyert, ki és miért hipnotizálta Csabát; Virág egyedül akart maradni Matiellel, hogy a jelenlétem nélkül rá tudjon bocsátani valamiféle nyomkövető bűbájt. Ezért fájt mindig olyan pokolian a feje. Egy ilyen kaliberű átokba egy halandó már rég belehalt volna. Azonban mivel Matiel korábban a démonok közé tartozott, a tűrésküszöbe megemelkedett. Hamarabb ellenőriznem kellett volna, már akkor, amikor először panaszkodott a tünetekre. Mekkora hülye vagyok.

– Megszabadítalak az átkod terhétől! Mostantól nem fog kémkedni utánunk senki! – emeltem a teljes tenyeremet a homlokára, mire lila szeme felizzott.

Amikor elengedtem őt, azonnal hátrált pár lépést; nekiment az asztalunknak. Bal kezével megtámaszkodott benne, a jobbal megfogta a fejét.

– Bánhattál volna kicsit finomabban velem – masszírozta meg a halántékát. – Amúgy máris jobb.

– Örülj, hogy tudtam tenni valamit! Ha nem lettem volna észnél, akkor észre sem vettem volna – rogytam vissza az ágyra. – Beszélnünk kellene vele.

– Minek? Minden démon csak magáért felelős; egy csatában sem szabad visszamenni a társadért, mert a saját veszted is okozhatod ezzel – tette karba a kezét, miközben felidézte a kiképzésünk egyik kulcsmondatát. – A végén még kiderül, hogy Virág a gonosz anyád, akiről eddig nem is tudtál.

– Te megnézted a Star Warst?

– Ja – bólintott. – De csak az eredeti és az előzménytrilógia létezését fogadom el. A többi egyszerűen nem lehet benne a Csillagok Háborúja univerzumban; nagyon elrontották őket – panaszkodott.

Ez akaratom ellenére is egy kis mosolyt csalt az arcomra. Akármennyire megvetette az embereket, látszott rajta, hogy azért kicsit megszerette őket, állítson bármit. Azonban ennek ellenére haza akart jutni, így nem maradt más választásom. Ráadásul most felütötte a fejét ez a csaj is, szóval tényleg minél hamarabb vissza kellett jutnunk a saját dimenziónkba, elvégre nem ismertük a lány szándékait.

– Amúgy, ha már ennyire mindenkit magunk mögött hagyunk, akkor minek vagyok most melletted? Már rég hazamehettem volna – csipkelődtem vele.

Csak oldani szerettem volna a hangulatot valamivel, mivel már szó szerint harapni lehetett a szobában a levegőt, és a gyomrom is egyre inkább szűkült, ahogy szorult a hurok körülöttünk.