Érzelmekből karó [Befejezett]

6. Fejezet - Úszóverseny

– Ez egy rémálom – panaszkodtam csak ma reggel legalább hatodszor Matielnek. „A minden csoda három napig tart" mondás tényleg igaz. Eddig érdekeseknek tűntek az emberi szokások, viszont a reggeli felkelés egyáltalán nem érdekfeszítő, hanem rosszabb, mint bármilyen másik kínzási forma, amit csak bevethettek ellenem.

– Ne szenvedj ennyire látványosan! – nézett ki könyve mögül, amit nemrég vettem neki. – Elrontod az élményt. – Dühös pillantásokat küldött felém. Legszívesebben agyoncsaptam volna, viszont az órát már hozzávágtam a tükörhöz, és most más nem akadt a közelben.

– Te miért is itthon rohadsz ahelyett, hogy csinálnál valami hasznosat?

– Miért? Most nem vagyok hasznos? – Direkt húzta az idegeimet; tudta, hogy nagyon egyszerűen fel tud ingerelni. Mély levegő, ha megölöd, akkor nem lesz kit szadiznod, amíg nem térsz haza, nyugtattam magam.

– Dehogynem, olyan hasznos vagy, akár egy fejetlen csótány. – Ha ölni lehetett volna egyetlen nézéssel, Maitel már kínok közt vergődött volna. De a valóság sajnos nem így működik, így csak szemét forgatta a reakciómon – Na, de nekem, mint fontos démonnak, eljött az indulás ideje. Agyő, egyáltalán nem kedves barátom – csaptam be magam után az ajtót.

– Csak nehogy ellopja valami ember az egyik szíved! – kiáltott még utánam. Ne foglalkozz azzal a pukkanccsal, ha megölöd, akkor nem szadizhatod, mantráztam.

Az utcán ismét felültem újonnan szerzett biciklimre, majd az irányt az iskola felé vettem. Mit ne mondjak, sokkal kényelmesebbnek tűnt ezzel utazni, mint gyalog szenvedni. Még mindig az olcsó repülés érzése fogott el tekerés közben; kicsit az igazihoz is megjött a kedvem. Lehet megvan, mivel fogok Matiel idegeire menni, húztam ördögi mosolyra számat.

Egy gondolat még mindig keringett fejemben, egyszerűen nem hagyott nyugodni. Azóta érzem Matiel szavainak súlyát, mióta újra találkoztam Zsófival. Tényleg elkezdtem érezni valami kötődést az emberi fajjal, pedig alapesetben utáltam, vagyis inkább lenéztem őket, mivel annyira gyengék, annyira sebezhetőek. Nem értettem, mi is volt pár nap alatt ez a változás. Lehet valamit felszívtam a férfi fejéből, amikor a világot próbáltam felfedezni? Csak ez az egy dolog tűnt reálisnak.

Már messziről megláttam egy ismerős arcot, aki kezével felém intett. Csaba a kapu előtt várt rám, mintha kötelessége lenne. A listájáról mára mindent megszereztem, így nem lehetett rám panasza a piperkőcnek, csak az hiányzott volna, ha egy kicsivel is felsőbbrendűnek gondolja magát nálam.

– Rég láttalak törpe – szólalt meg, amikor mellé értem.

– Ugye tudod, hogy alapesetben magasabb vagyok nálad? – vágtam vissza, mire lehervadt mosolya. Annyira jó érzés másokat idegesíteni, azt hiszem, itt ezt trollságnak nevezik – Na, ne legyél ennyire karót nyelt! Csak idegesítelek – toltam a kerékpárt az udvar fele.

– Ugye tudod, hogy nincsen biciklitároló. – Ezzel az egy mondattal elintézte a jókedvem.

– Add a kocsikulcsot!

– Miért?

– Add a kocsikulcsot! – Emeltem fel a hangomat. Most már nem habozott, egyszerűen odadobta nekem. Lehet kicsit megijesztettem, de eléggé elkapott az ideg. Kinyitottam autóját, majd felcsaptam a csomagtartót, mintha mi sem lenne természetesebb, de hirtelen lefagytam.

– Miért van itt egy hatalmas kígyó? – Nem tudtam feldolgozni a látottakat.

– Ez egy slag, de... Mindegy hosszú történet – vörösödött el. Ez az a helyzet, amikor nem szabad semmit sem kérdezni. Volt elég ilyenben részem az évek alatt. Inkább csendben el kell oldalogni az illetőtől. Ez a lehetőség számomra viszont nem adatott meg, így csak bevágtam a kerékpárt a kígyó mellé, és rájuk vágtam a csomagtartó ajtaját.