Érzelmekből karó [Befejezett]

17. Fejezet - Ákos a Netflix sztárja

Megint hazakísértem Zsófit, mivel ismét nem értek rá a szülei. Valamilyen utazáson vettek részt, így nem tudtak annyit foglalkozni a lánnyal. Pár hete ilyenkor még fogjuk rá, napfényben sétáltunk, ám mostanra már teljesen besötétedett minden.

– Te nem fázol? – nézett végig rajtam összevont szemöldökkel.

– Az én világomban a hidegebbet is ki kellett bírnunk – vontam meg a vállam. – Nem kaptunk cicás kesztyűket télire – néztem felé.

Erre csak a szemét forgatta, majd zsebre tette a kezét. Hozzá képest tényleg kicsit alul öltözöttnek tűntem. Ő úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, akit egy csomó takaróba tekertek bele, nekem elég volt egy kabát, egy sapka, meg egy sál.

– Ne kényeskedj, nem vagy te hercegnő! Ehhez maximum nekem van jogom hercegként – húztam féloldalas mosolyra a számat, amire belekönyökölt az oldalamba.

– Nekem csak egy orosz hercegem van, ő pedig garantáltan nem te vagy. Ő szőke és nem úgy néz ki, mint aki pizzán él – pirult el, amire kicsit elmosolyodtam. Neki is vannak érzelmei, kész csoda! – Mellesleg miféle herceg dolgozna egy ruhaboltban? – emelte meg a szemöldökét.

– Hát, az aki egy másik dimenzióból érkezett és itt nincs valami sok rangja – válaszoltam neki.

Csak a fejét fogta. Tényleg nem akarta elhinni, amit mondtam, ami zavart; bízhatott volna bennem egy kicsit jobban. Ekkor valami koppant a fejem tetején, majd ez újra és újra megismétlődött: szakadni kezdett az eső. A sátánba! Korábban is éreztem az esőszagot, miért nem siettem haza? Ahogy elnéztem, Zsófinak sem tetszett a dolgok alakulása, mert már egy csuklyát is a fejére húzott.

Alapjáraton örültem volna az esőillatnak, az aromája olyan megnyugtató szokott lenni, ráadásul ilyenkor az egész világnak sokkal inkább „otthon" hangulata volt. Kicsit komorabbnak tűnt, mint általában, pont mint a démonok dimenziója. Azonban most nem örültem ennek, elvégre messze jártam a lakásomtól, meg még Zsófi is velem jött.

A házáig az utolsó pár utcát szinte futásban tettük meg. Már nagyon zuhogott, egyre több és több eső esett, ami egyáltalán nem kedvezett nekünk. Zsófi amilyen gyorsan tudta, beütötte a beengedő kódot, majd az ajtó egy éles csippanással kinyílt, mi pedig besiettünk rajta. Ő lihegve térdelt a földre, én meg követtem a példáját, mert gyanús lehetett volna, ha nem játszom el a kimerültet.

– Kellemes esti kocogás. Jó az, nem? – pillantottam rá, mire idegesen lehúzta a kesztyűjét.

– Nem, nem jó – húzta össze a szemöldökét. – Teljesen átázott a ruhám, szóval most rohadtul fázok, hála a kellemes esti kocogásnak – csinált idézőjelet az ujjaival.

Hallottam, ahogy vacogtak a fogai, egészen átfagyhatott. Arcára vörös pír ült ki, amitől azt hihettem volna, kedvesebbnek fog tűnni, viszont úgy nézett ki, mint egy kilencszáz éves démonanyóka, aki meg akar ütni valamivel.

– Egyébként szerintem nem nagyon fogok hazajutni – mutattam a kültéri zimankó felé. – Nem lenne annyira kényelmes odakint sétálgatni, a végén még megfulladok. Szerinted maradhatok a lépcsőházban? Úgyis jó az itteni mentaillat – szippantottam egy nagyot a levegőből.

Erre csak felvonta a szemöldökét, majd láthatólag valamin elkezdett gondolkozni, és ez nem tetszett ez nekem. A végén kiderülhetett volna, hogy úgy akar megszabadulni tőlem, hogy rám hívja a rendőrséget, mert a folyosón zaklattam. Szerencsére azonban csak felkelt, majd mutatta, merre kell mennem.

– Nem fogsz idekint éjszakázni! Már csak az kellene, hogy a takarító valami patkánynak nézzen, aztán lefújjon – forgatta a szemét. – Ma alhatsz a kanapémon, de csak ma. Soha többet nem lesz ilyen, és erről a szüleimnek sem szólsz – meredt rám, miközben a mellkasomnak nyomta a mutatóujját.