Változnak az idők [Draco Malfoy ff.♡]

2.3.- A terv beindult

A következő napokban a Dracoval való kapcsolatom mondhatni visszatért a rendes kerékvágásba. Ugyanúgy beszélgettünk, mint mindennap. Egyedül az nyomta a lelkem – amiről Draco nem tudott –, hogy Daphne Greengrass folyton keresi Draco társaságát. Ezt természetesen csak Pansy tudta, mert a múltkori sírógörcsömnél leesett neki a tantusz. Blaise meg hát... Maradjunk annyiban, hogy nem nagyon ért a lányok érzelmi dolgaikhoz. Mondjuk úgyhogy minden rendben van. Az órák is mindig elviselhetőek – mármint a többsége. A sötét varázslatok kivédése órák még mindig katasztrofálisak. Minden órán ugyanazt csináljuk, mint az előzökön. Lockhart játssza el saját magát, mi pedig az egyik gonoszát, akit legyőz. Amúgy még mindig nem olvastam el egy könyvet sem tőle és nem is fogom. Azt a furcsa suttogást azóta nem hallottam. Lehetséges, hogy beképzeltem az egészet és nem is suttogott semmi sem.

Az iskolai életünkbe beköszöntött az október. Nyálkás, hideg idővel lepte meg a kastélyt és környékét. A diákok és a tanárok körében egyaránt terjedő megfázásjárvány sok munkát adott Madam Pomfey-nak, a javasasszonynak. Kalapkúra-bájitala azonnal hatott ugyan, de a betegnek a kezelés után hosszú órákig füst szivárgott a füléből. Szegény Blaise is elkapta a megfázást és füstölgő füllel járkált a folyosókon. Amikor a közelében voltunk nem tudtuk visszatartani a röhögésünket amire ő egy gyilkos pillantást lövelt ránk. Erre mi még jobban röhögni kezdtünk, mert az arckifejezés és a füstölgő fül egy kis mérges manóra emlékeztetett minket.

Napokon át puskagolyó méretű esőcseppek záporoztak a kastély ablakaira. A tó vízszintje megemelkedett, a virágágyások sáros patakmedrekké változtak – Hagrid dísztökei pedig kisebbfajta kunyhó nagyságúra nőttek. Kettő embernek, akinek nem szegte a kedvét a rossz idő az Marcus Flint és Oliver Wood voltak: ők változatlan lelkesedéssel tartották meg a kviddicsedzéseket. Az egyik ilyen edzésünkön észrevettem a lelátókon kettő vörös hajkoronát. Fred és George Weasley kémkedtek utánunk. Valószínű az új Nimbusz Kétezeregyesek teljesítményét nézték meg. Magamban jót röhögtem, hogy csak én vettem észre őket.

Néhány nappal mindenszentek előtt, egy viharos szombat délelőttön mentem lefele egy jó frissítő – szó szerint az – kviddicsedzésre amikor összefutottam a folyosón Harry Potterrel. A fiú teljesen bőrig volt ázva és sárosan beszélgetett a házuk szellemével, Félig Fej Nélküli Nickkel.

-Egy centi bőr és ín tartja helyén a fejemet, Harry! – bosszankodott Nick. – Ki mondhatja rá, hogy nem fejeztek le... Sir Rendesen Lefejezett Podmore-nak mégsem vagyok elég jó!

Nick sóhajtott egy nagyot, hogy lehiggadjon, majd így szólt Harrynek:

-No és téged mi bánt? Nem tudok segíteni rajtad?

-Nem hinném – rázta a fejét Harry. – Hacsak nem tudsz szerezni hét Nimbusz Kétezeregyes seprűt a Mardekár elleni meccsre...

-Szia Harry! – köszöntem oda neki. – Üdv Nick.

Harry ugrott egyet, míg Félig Fej Nélküli Nick legalább egy méterrel magasabbra röppent ijedtében.

-Oh, szia Kate. – Harry zavarodottan köszönt vissza nekem. – Hallottad, amit az előbb mondtam?

-Igen hallottam. – vallottam be. – De egy percet se csüggedj. Nem az számít milyen a seprűje van valakinek, hanem hogy hogyan játszik valaki.

-Te most lebénáztad a csapatod és a Griffendélt bátorítod? – Harry zavarodottan pislogott felém.

-Nem bénáztam le csak elmondtam, hogy mindegy, hogy Jólsep-R-5-se van vagy Nimbusz Kétezeregyese, ha a játékos ügyesen játszik. – vontam meg a vállam.