[befejezett]
Vajon lehet valakit szeretni, ha még sosem láttad az arcát?
Theo két éve követte el azt a végzetes lépést, hogy véletlenszerű csapatot választott a kedvenc videójátékában, és ezzel örökre összecsatolta a nevét Augustéval. Háromszáz vide...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az autó kellemetlen szaga és a Párizsból való indulás óta ismétlődő zene kezdett Theo agyára menni, és már éppen belemerült volna az unalom tengerébe, amikor csörögni kezdett a telefonja. Annyira megijesztette a hirtelen hang, hogy kis híján lehajtott az útról, és sziszegett káromkodások közepette állította vissza a kormányt, miközben szabálytalanul maga elé emelte a telefont, hogy felvegye vagy legalább kinyomja a hívást. Az út felett szürke felhők gyülekeztek, amitől olyan volt, mintha egy film jelenetét élné meg éppen. Valami béna, szükségtelenül drámai filmét.
August, hát persze, hogy August, ki más hívná ilyenkor. Sóhajtott, a zöld gombbal felvette, majd egy másikkal kihangosította a telefont.
– Csak hogy tudd, ha most halott lennék, az a te lelkeden száradna – mondta Theo köszönés helyett, a szemét makacsul az útra szegezve. Még vagy negyven percet kéne túlélnie, jó lenne, ha addig nem balesetezne egyáltalán. Utált esőben vezetni, a nedves utak a rémálmaiban is megjelentek, és már a gondolatától is kirázta a hideg. Szuper lenne, ha az eső tudna addig várni, amíg haza nem ér.
– Nem akarom megkérdezni, hogy mi történt. Lehet, hogy lehallgatnak minket, ne kerüljünk inkább börtönbe – vágta rá August.
– Egyetértek – mondta Theo, de nem a börtöntől való félelme miatt, inkább azért, mert tudta, August halálra szivatná őt a rettenetes vezetési képességei miatt. Egyébként ez valószínűleg elkerülhetetlen volt, de Theo szerette volna addig halasztgatni, amíg lehet.
– Akkor már megérkeztél, nem zuhantatok le. Élsz. Elragadó.
– Aha, élek – felelte Theo, és azon tűnődött, vajon mi változott meg August hangjában, mióta legutóbb beszéltek. Kicsit bizonytalanabbnak és feszültebbnek érezte, bár nem volt biztos benne.
– És milyen volt a repülés? Jobban vagy? Mikor érsz haza?
Igen, August egyértelműen feszül volt. Ezeket az egyszerű, semmitmondó kérdéseket is akadozva tette fel. És nem a vonal volt a hibás.
– Szerintem megbeszéltük már, hogy én vagyok az idősebb és nem vagy az anyám. A repülés elment, jobban vagyok, még háromnegyed óra, egyébként.
– Ha ennyire idegesít, hogy megkérdezem, hogy hogy vagy, akkor inkább nem is kérdezek semmit – nyafogta August.
– Ne! – szaladt ki Theo száján akaratlanul.
Theo általában erre azt mondta volna, hogy menjen csak, senkinek nem fog hiányozni, de most valamiért képtelen volt ilyesmire. Mi van, ha August tényleg lerakja a telefont? Már sikerült rendesen megbántania az idióta szülinapi köszöntésével, és páni félelem tört rá a gondolatra, hogy Augustot esetleg véglegesen eltaszíthatja magától. De inkább gondolkozna, mielőtt beszél, minthogy aztán ilyen... módon fejezné ki a vonzódását.
August egy másodpercig hallgatott, mintha őt is meglepné Theo hirtelen érzelmes megszólalása. Theo némán szidta magát, és legszívesebben beleverte volna a fejét a kormányba.
