Az egyezség l Befejezett ✔️ l

7.fejezet

Hétfő reggel 6 óra 20-kor csörgött az ébresztőm. Kómásan átfordultam a másik oldalamra, hogy letudjam nyomni az éjjeli szekrényemen fekvő telefonomat. Gondoltam alszok még tíz percet és ahhoz nem kell a szundi tehát teljesen kinyomtam. Úgy gondoltam jár nekem a plusz tíz perc alvás hétfő hajnalban. A tíz percből ötven lett így nagyon gyorsan pattantam ki az ágyból. Huszonöt perc alatt felöltöztem, bepakoltam a táskámat, arcot mostam, fogat mostam, fésülködtem, feltettem egy minimális sminket (korrektor, szempillaspirál és szájfény) és már rohantam is le a lépcsőn. Arról pedig, hogy hogyan jutok el az iskolába halvány lila gőzöm nem volt. Még mindig. Szokásos hétfő reggeli tébolyok egyike. Semmi extra.

Az étkezőben apa a laptopja előtt ült és böngészett anya meg kávét csinált.

-Nekem is főznél egyet? - kérdeztem köszönés helyett.

-Persze - válaszolt anya fáradtan.

Amíg vártam a kávémat a mai közlekedő eszközömet találgattam fejben.

-Apa, ma igaz elviszed a kocsit a szerelőhöz? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért.

-El – bólintott fel sem nézve. Bő beszédűek a szüleim korán reggel, tudom.

Anya még szöszmötölt a kávéval, amikor csengettek. Nem úgy tűnt, mintha valaki meg szeretne moccanni ezért én nyitottam ajtót.

Az ajtóban Daniel állt. Nagyon meglepett.

-Szia! Hát te? - kérdeztem összezavarodva.

-Jöttem érted. Mondtad tegnap, hogy nem jó az autód és nem tudod, mivel menj suliba, úgyhogy gondoltam mehetnénk együtt. Úgy is ráérek. - rántotta meg a vállát.

-Ez nagyon kedves. Köszönöm. Gyere be, egy pillanat és indulhatunk - invitáltam beljebb.

Az idegen fiú hangra bizonyára apa is felkapta a fejét, mert amikor beléptünk a házba ott állt anya mellett a konyhában, akinél az életmentő kávém volt.

-Jó reggelt! Daniel Keller vagyok. - köszönt Daniel és kezét nyújtotta apának.

-Reggelt – morogta apa és ráfogott Daniel kezére miközben szigorúan méregette.

-Neked is – mosolygott rá anya kedvesen. Gyorsan kivettem a kezéből a kávéscsészét és bele kortyoltam. Elég meleg volt de sietnem kellett így három kortyban meg is ittam.

-Te kérsz valami? - kérdeztem Dant, aki elég szerencsétlenül ácsorgott a szüleim előtt.

-Nem, kösz. Mehetünk?

-Igen – felkaptam a falnak támasztott táskámat és a vállamra kanyarintottam. - Puszi. Majd beszélünk. - dobtam puszit a levegőbe nekik.

A házunk előtt most a fekete Audi állt. Daniel kinyitotta a kulcson lévő távirányítóval, a táskámat bedobtam a hátsó ülésre és beültem az elsőre.

-Még egyszer köszönöm, hogy gondoltál rám és a szánalmasságomra. - köszöntem meg még egyszer a kedvességet.

-Semmiség - ingatta meg a fejét, ahogy elindultunk a kocsival.

-Gyorsan telefonálhatok egyet? - kérdeztem az illem kedvéért.

-Miért kérsz engedélyt? - nézett rám egy pillanatra.

-Mert így illendő. Ha nem kérdezném meg bunkó lennék - mondtam, ahogy kerestem a mobilomban a nevek között.

Meg is találtam Liz nevét és hívást indítottam. A sokadik csengésre sem vette fel ezért újra hívtam de ekkor már ki se csengett. Azért egy kicsit elkezdtem aggódni. Valószínűleg érezhető volt rajtam, mert Daniel újra levette a szemét az útról és rám nézett.