Az egyezség l Befejezett ✔️ l

29.fejezet

-És mi újság otthon? Kibékültetek Lizzel? Olyan keveset mondtál telefonon - faggatott anya. Egy sétálóutcai étteremben ültünk a szüleimmel. A megrendelt ebédünket vártuk az egyik négy fős asztalnál.

Egy hét telt el a kórházi látogatásunk óta és Danny minden idejét Laurieval tölti. De tényleg majdnem minden percét.
Tulajdonképpen csak akkor találkozunk, amikor este bejön a szobánkba aludni és, amikor reggel elköszön. A legbosszantóbb az egészben, hogy amikor találkozunk úgy viselkedünk, mintha együtt lennénk. Erről azonban egy árva szó sem esett. Ettől pedig kezdek nagyon kiakadni. Eddig türelmes voltam, elfogadtam és átéreztem a baját, azt sem sérelmeztem, hogy minden percét a húgával tölti, mert ez természetes, de azért mindennek van egy határa. És Danny ezt az egy héttel kurvára átlépte. Otthon hagytunk egy vitát a kellős közepén. Éppen ,,szakítani" akartam, amikor össze kellett pakolnunk és idejönnünk. És azóta úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, mintha semmi nem történt volna. Hát nekem ebből elegem van.

Amíg ezen gondolkoztam egyre mérgesebb lettem. Nagyon jól felhergeltem magam ezért valószínűleg éppen csak nem füstölgött a fülem, de nagyon hülye fejet vághattam. - Sam?

-Hüm? - rezzentem össze és anyára néztem. - Mit kérdeztél?

-Azt, hogy Lizzel beszéltetek-e - ismételte meg anya a kérdést.

-Dehogy beszéltünk - grimaszoltam. - Miért beszéltünk volna?

-Mert összevesztetek?

-És? Biztos, nem fogok vele beszélni. - Azt hiszem, anyáéknak nem is mondtam, hogy mik történtek Lizzel még ők nem voltak otthon.

-Nem szabad ilyen haragtartónak lenni - bölcselkedett anya mire megforgattam a szemem.

-Min gondolkoztál az előbb? - kérdezte apa.

-Semmin - ráztam meg a fejem egy gondterhelt sóhaj után.

-Na, mondd már - nógatott.

-Romokban az életem - feleltem színpadiasan.

-Jézusom, miért? - pánikolt be anya egyből.

-Mielőtt elmentünk San Franciscóba összevesztünk Hunterrel. Azt mondta, hogy megváltoztam, nem értettem egyet és amúgy ő is megváltozott. Eltitkol előlem valamit pedig azt hittem, hogy megbízik bennem. És azután, hogy haza értünk, Dannyvel vesztünk össze. Állandón veszekszünk és ez felemészt. Szerintem nem normális, hogy ennyiszer kapunk hajba. Viszont, amikor nem veszekszünk akkor nagyon jó együtt lenni vele - gesztikuláltam a kezeimmel egy kicsit. - Boldog vagyok vele és azt hiszem, hogy szeretem is csak a hülyeségei kikészítenek. - Azt hittem, hogy majd a szüleim jó tanácsokkal, együttérző pillantásokkal vagy bátorító simításokkal fogják lereagálni. Ehelyett félelemmel telin meredtek maguk elé, még hozzá nem is rám vagy egymásra, hanem maguk elé. Nem értettem a reakciót. - Miért vágtok ilyen fejet? - bátorkodtam elő hozakodni a kérdéssel.

-Fred, ez most már komoly - mondta anya apának ijedten.

-Látom - bólintott apa gyászosan.

-Nem, nem értem mi bajotok van - ráztam meg a fejem.

-Szeretik egymást - motyogta apa a pohár vizet nézve.

-Oké, figyeljetek ez nem olyan eget rengető dolog - próbáltam megnyugtatni őket.

-De, az - kapta rám a szemét apa riadtan és kissé idegbajosan. - A kislányom szeret egy vadidegen fiút. Ha ne adj isten, szakítotok minimum egy hónapig, de biztos, hogy több ideig százas zsepik tömegét kell majd vennem csokival párosítva és Harry Stylest kell hallgatnom minden nap miközben te darabokra hullasz. Bennem és Alexben ölési hajlam fog kialakulni és minden pillanatban le akarjuk majd vadászni Dannyt. Ezért nagy dolog az, hogy szereted.