Az egyezség l Befejezett ✔️ l

12.fejezet

Kedden hajnal kettőkor ébresztettek anyáék. Útra készen álltak, már a cipő is rajtuk volt én meg pizsamában, csík szemekkel és az alvástól feldagadt szájjal rántottam ki a szekrényemből egy fekete bemelegítőt és egy bő cipzáros pulcsit, amiket rávettem a pizsamára. Úgyis, ha haza jövök alaszok tovább. A francnak van kedve kétszer öltözködni.

Apa bepakolta a csomagjaikat a kocsiba, közben én befeküdtem a hátsóülésre és másodperceken belül vissza is aludtam.

-Sam, ne aludj már! - riadtam fel anya hangjára. Nem tudom miért baj neki, ha alszok a repülőtérig. Inkább felültem és az ablaknak nyomtam a fejem. Egyébként szerintem végig félálomban voltam.

A repülőtérig kábé húsz perc az út. A szüleim végig feszült csendben ültek egymás mellett és csak tompán hallottam a rádióból szóló éjszakai mixeket. Az utakon szinte senki nem volt rajtunk kívül, aminek örültem, mert akkor visszafelé sem lesznek így nem kell a kómás figyelmemet szerte ágazóan használnom.
Leparkoltunk a reptér parkolójában majd kiszálltunk az autóból. Anya és apa kivették a bőröndjeiket én pedig a kocsinak támaszkodva figyeltem őket. Ahogy a csomagokat letették az aszfaltra felém fordultak.

-Ne haragudj ránk - mondta anya szomorkás hangon.

-Nem haragszom – mondtam álmosan.

-Akkor jó. Minden nap beszélünk majd. Csak te hívj majd minket, nem akarunk zavarni – nyugodott meg anya.

-Oké - bólintottam.

-Ha Dannyvel bármi baj lenne minden képpen szólj és rá hívom a rendőröket - szólt apa komolyan.

-Nem lesz semmi baj – ingattam a fejem.

-Ha olyan dolgot akar, amit te nem, ne hagyd neki.

-Apa, ne most tarts már felvilágosító órát - állítottam le mielőtt még elkezdte volna.

-Jól van, tudom, hogy okos vagy, jó az érték rended is és nem csinálsz olyat, amiről tudod, hogy nem jó. Bízok benned csak Dannyben nem – mondta védelmezően.

-Bízhatsz benne is - biztosítottam.

-Te bízz benne nyugodtan, de én még tartózkodok - felelte.

-Na jó, menjetek, mert lekésitek a gépet - löktem el magam a kocsitól.

Apáék jól megölelgettek, tele puszilták a fejemet és elindultak. Én beültem a kocsi vezetőülésére és hátra dőlve, a fejemet hátra vetve hagytam, hogy a könnycseppek némán folyjanak le az arcomról a torkomat pedig szorítsa az a jól ismert gombóc.

Nem hiszem, hogy fel voltam készülve tizenhat évesen arra, hogy a szüleim egy hónapig távol lesznek tőlem úgy, hogy az egész életem szerves és állandó részei voltak. És pont most, mikor benne vagyok egy ilyen lehetetlen helyzetben, egy ilyen lehetetlen kapcsolatban. Itt hagynak minden bűntudat nélkül és hagyják, hogy összeköltözzek egy fiúval.

Letöröltem az arcomról a könnycseppeket, nyeltem egyet és beindítottam a kocsit.
Ahogy haza értem beálltam a garázsba aztán bementem a házba, ellenőriztem, hogy le van-e húzva az összes redőny, felkapcsoltam bentről a kinti lámpákat, amik az utcáról is látszódnak. Csak így éreztem magam biztonságban.

A telefonom vakujával világítva felmentem a lépcsőn, a szobámba felérve levettem a bemelegítőt meg a pulcsit és visszabújtam az ágyamba a ruhákat meg a babzsákomra dobtam.
Mielőtt elnyomott az álom az volt az utolsó gondolatom, hogy soha nem voltam még ilyen fáradt és biztosan délben fogok felkelni.

A déli kelést lekalibráltam tíz órára. Pár percig néztem a sötét plafont, de mikor újra le akart ragadni a szemem rájöttem, hogy ez nem a legjobb ébredezési forma, úgyhogy kikászálódtam az ágyból és felhúztam a redőnyömet. A ragyogó napsütés egy pillanatig megvakított, aztán pici pontokat látva visszasétáltam az éjjeli szekrényemhez a telefonomért. Anyától kaptam egy üzenetet. Le voltam némítva így nem hallottam. Negyed négykor írta, hogy már a gépen ülnek és mindjárt ki kell kapcsolniuk a telefonjaikat, de még írt gyorsan egy SMS-t.