A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Különös vendégek

Miss Westman egy befolyásos, negyvennégy éves vénkisasszony volt, aki egyedül élt és keveset járt társaságba. Így hát az, hogy kora hajnalban kopogtatni kezdtek az otthona, a Dukens-kastély ajtaján, sokkal különösebb volt, mint amennyire általában lett volna.

Zavartan ült fel az ágyában, nem volt benne biztos, hogy képzelődik-e vagy sem. A szobája sarkában álló ingaóra lapjára nézett, amit bevilágított az ablakán beszűrődő holdfény. Hajnali négy óra volt.

– Biztosan megint képzelődöm. – gondolta magában, és visszadőlt az ágyába.

A következő pillanatban azonban újra kopogtattak a bejárati ajtón. Már biztos volt abban, hogy nem képzelődik. Felkelt az ágyából, szigorú kontyba kötötte a haját, és felvette a kabátját.

– Ki a ménkű zavar meg egy békés asszonyt hajnalok hajnalán? – motyogta álmosan, miközben kiment a szobájából egy mécsessel.

Már Rhett is fent volt, az asszony komornyikja, ő is az ajtót indult kinyitni.

– Hagyd, Rhett – intett Miss Westman a fiatal férfinak. – Majd én kinyitom. Menj csak vissza aludni.

A komornyik enyhén meghajolt, majd elindult vissza a szobájába.

Újból kopogtattak, pont mielőtt az asszony elérte volna a bejáratot.

– Jövök már! – mondta ingerülten, majd megforgatta a kulcsot a zárban és kinyitotta az ajtót. – Jó reggelt! Segíthetek?

Három ember állt előtte, egy férfi és egy nő és egy gyermek. A férfinak vállig érő, fekete haja volt, amit copfba kötött hátul. Gyűrött, fehér inget és rajta egy itt-ott foltos, barna mellényt viselt, karikás volt a szeme. A nőnek világos haja volt, szinte világított a hajnali fényekben. Szép faragású arca volt, de szeme ki volt sírva. Egy egyszerű, sötétkék ruhát viselt köténnyel, kezében egy göndör kisbabát tartott sötétzöld gombszemekkel.

– Jó reggelt! – köszönt vissza a férfi. – A nevem Ciceró, ő pedig itt Clara Lennox.

Itt hallgatás következett, míg végül Miss Westman tapintatosan rákérdezett:

– És a gyermek?

A férfi a fejéhez kapott.

– Ja igen, elnézést. A lányka Elisabeth Rider.

Miss Westman is bemutatkozott, majd beengedte a vendégeket a házba a hidegről. Bevezette őket a könyvtárba a fotelekre.

– Kérnek egy jó meleg teát? – érdeklődött.

– Nincs esetleg kávéja? – kérdezett rá a férfi, mire az asszony rosszalló pillantást vetett felé, és maga sem tudta miért, de bocsánatot kért.

– Kávét nem tartok a háznál. Egészségtelen, keserű, drága és haszontalan. Újra kérdem: kérnek egy kis teát?

– Igen. Köszönjük szépen. – válaszolt a nő.

Miss Westman bólintott, és kiment a konyhába. Úgy gondolta, kár volna egy ilyen kis dologért felverni a szakácsot, ráadásul azt sem szeretné, hogy a személyzet napokig kíváncsiskodjon és pletykálgasson az ő furcsa kinézetű és tapintatlan hajnali látogatóiról. 

Megfőzte a teát, és elindult vissza a könyvtár felé. Mikor a csukott ajtó elé ért, egy beszélgetést hallott meg bentről.

Amit akkor tett, azt soha máskor nem tette volna, már kiskorában sem hallgatózott soha, bármennyire is szerette volna. Most azonban olyan erős kísértést érzett, hogy nem tudta visszatartani.

– Nem, Clara, én nem ezt mondom. Én annyit mondtam, hogy nem értem, miért vagyunk itt. – hangzott a férfi hangja tompán.

– Nem egyértelmű? Otthont kell találnunk Elsie-nek! Nem mintha egy hete ezt csinálnánk megállás nélkül.

„Aha!", gondolta Miss Westman. „Rám akarják sózni a gyermeküket. Biztosan nem tudják felnevelni."

– Az nem egyértelmű, hogy miért nem maradhat velünk. Mi fel tudnánk nevelni őt a Szövetséggel.

– Nem, neki normális életre van szüksége.

– Ez ostobaság.

– Mostmár elég legyen! – emelte fel a hangját a nő, majd újra kicsit lehalkította. – Dorothy direkt megírta nekünk, hogy keressünk a kislányának egy meleg, biztonságos otthont, hogy ne nevelkedjen fel kalózként.

Micsoda? Az asszony az ajtó mögött abban sem volt biztos, hogy jól hallja, amit hall. Szövetség? Kalózok? Dorothy? Ki a fene az a Dorothy?

– És ez lenne az a meleg, biztonságos otthon? – jegyezte meg a férfi. – Ez a hatalmas, kávémentes, jéghideg palota?

– Ne légy ilyen hálátlan, Ciceró. Különben se hinném, hogy beleegyezne Elsie felnevelésébe, de legalább megmelegedünk itt, mielőtt továbbmennénk.

Miss Westman erre benyitott, és úgy tett, mint aki nem hallott semmit.

– Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig tartott. – letette a teástálcát az asztalra, és felszolgálta nekik. – A sötétben nehéz gyorsan dolgozni. Na, beavatnak, hogy miért jöttek ide?

– Nos, mi... - köszörülte meg a torkát a férfi, miután belekortyolt a teájába, ami ízetlen volt és tűzforró. – Mi otthont keresünk ennek a kislánynak.

Rámutatott a göndör kislányra, aki eddigre már rég a könyvespolcot nézegette.

– Otthont keresnek?

– Igen, vagyis egy olyan embert, aki felnevelné.

– Miért?

A két vendég egymásra nézett.

– Mert a szülei eltűntek. A barátaink voltak, de sosem tértek haza.

– Mivel foglalkoztak a szülők? – kérdezgetett tovább Miss Westman.

– Ööö... Utazók voltak. Tengerészek.

– Értem.

Miss Westman ránézett az Elisabeth Ridernek nevezett kislányra, aki most egy színes borítójú könyvet nézegetett a földön. Milyen élet vár rá? Milyen családja van szegénykének? Pedig mennyi lehetőség van benne... Intelligensnek tűnik. Ha ő nevelné fel, fényes lehetne a jövője. Miss Westman újra végigmérte a két utazót, majd végül bólintott.

– Elvállalom a gyermek felnevelését, ha abba Önöknek nem lesz beleszólásuk.

A férfi és a nő egymásra nézte, majd szó nélkül elvonultak a szoba sarkába suttogva megbeszélni a döntésüket. Miss Westman mindeközben Elsie-nek segített kinyitni egy képes enciklopédiát. A lányka nevetett az állatokról készült rajzokon és a betűket is nagy érdeklődéssel méregette.

A két vendég visszajött, és megállt az asszony előtt, aki erre szintén felkelt a foteljéből.

– Köszönjük szépen, Miss Westman. Igazán hálásak vagyunk Önnek.

– Ma itt tölthetik az éjszakát, a vendégszobában meg van már ágyazva. Ennél a háznál a reggeli hétkor kezdődik, se korábban, se később.

– Köszönjük. – mosolygott hálásan a férfi is.

Másnap reggel a vendégek rögtön reggeli után elhagyták a házat, Elisabethet pedig fájó szívvel otthagyták a könyvtárban.

Se ők, seMiss Westman nem sejtette még, milyen nagy dolgokat fog az a kislány véghezvinni egy napon.