A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Viszlát, Eliot úrfi

Két hét múlva Elsie, Joanne és Ben Pakport kikötőjében ácsorogtak Teddie-vel, és a tömeget kémlelték.

Elsie nagyon izgult. Akkor volt az első alkalom hónapok óta, hogy látja az asszonyt, aki felnevelte őt. És ahogy meglátta a karcsú, őszes hajú Miss Westmant, elöntötte őt a hála és a bűntudat.

Odaszaladt a nevelőjéhez, és könnyes szemmel szorosan átölelte.

– Úgy sajnálok mindent, Miss Westman. Biztosan nagyon sok kellemetlenséget okoztam magának és Wendy kisasszonynak...

– Ugyan, ugyan Miss Rider... Hiszen ezt már megbeszéltük levélben. Nem haragszom magára, és igazán nem okozott sok gondot. – mosolygott melegen az asszony, majd kezet fogott Joanne-nel és Bennel is. Ahogy Teddie-hez ért, az sértődötten elfordult, és sírdogálni kezdett.

– Ő itt bizonyára Theodore Walber Eliot úrfi.

– Igen, Miss Westman. A fején találta a szöget. – mosolygott szomorúan Elsie. – Megbocsátanak egy percre?

A lány kézenfogta a fiúcskát, és kicsivel távolabb szorosan átölelte.

– Miért kell elmennem? – hüppögött Teddie. – Nem kellek nektek sem?

Elsie úgy érezte, mintha megrepedt volna a szíve.

– Ó, Eliot úrfi, mégis hogy gondolhat ilyet?

– Akkor miért küldötök el? Meg fogok gyógyulni! – mondta az bánatosan.

– Teddie, meg kell értened, hogy muszáj...

– Miért muszáj?

– Muszáj elmenned a Dukens-kastélyba, hogy segíts intézni a dolgokat.

– Mi?

– Kell, hogy ott is legyen egy úr a háznál. Megbízlak ezzel, meg kell tenned értem, hogy segítesz Miss Westmannek.

– De én veletek akarok maradni...

– Tudom, Eliot úrfi, és hiányozni is fogsz. De hamar visszajöhetsz, meglásd. Nagyon sok levelet küldök majd neked, és te majd válaszolsz, és küldesz sok rajzot.

Teddie kis habozás után hüppögve bólintott. Elsie végigsimította forró arcát a kezével, és visszavezette őt a többiekhez.

– Jó napot, Eliot úrfi. – köszsönt neki kedvesen Miss Westman. – Remélem, mostmár jobban van.

A fiú azonban továbbra sem hallgatta az asszonyt, valami más kapta el a figyelmét. Egy sötéthajú, vékony lányka, aki feléjük közeledett sugárzó arcával.

– Wendy! – kiáltotta boldogan Elsie, és a szobalány nyakába ugrott.

– Jaj, hogy te mennyit nőttél, kicsi Elsie! Igazán csinos kisasszony vált belőled. – mondta az. – Fel sem ismertelek volna, ha nem szólítasz meg.

– Az én nevem Theodore Walber Eliot. – nyújtott neki kezet a kisfiú piruló arccal. – Magát hogy hívják?

Wendy nevetve bemutatkozott és kezet rázott vele. Elsie nyugodtan konstatálta, hogy Teddie talán mégsem fogja olyan szörnyűnek találni a következő pár hónapot most, hogy megismerte a tüneményes Wendyt.

– Jöjjenek el hozzánk, megvendégeljük magukat! – ajánlotta Elsie, de Miss Westman a fejét rázta.

– Sietnünk kell haza, nagyon sok a tennivaló.

– Na jól van. Jó utat hazafelé! – köszönt el Elsie és Bennel és Joanne-nel együtt utoljára átölelték kis barátjukat.

– Vigyázz magadra, Ted, jó? – kérte a fiúcskát Ben. – Hiányozni fogsz.