A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Valami váratlanra

A korai cseresznyefa csak úgy ontotta émelyítő illatát a Dukens-kastély udvarán. Szeptember volt, de még nem volt túlságosan hideg, aranyló pöttyök repkedtek az alkonyati fényben. Vadludak szelték az eget rendezett V-alakban, és gágogásuk olyan rejtelmesen őszinte és természetes volt, hogy az embernek kedve volt lúddá változni, és folytatni velük az utat.

 A csodaszépen ápolt, ezerféle vad- és kerti virággal díszes udvar közepén, a szökőkút mellett két alak ücsörgött az esztétikusan kifaragott kertibútorokon. Pár könyv hevert a kávézóasztalon, mellettük tintásüvegcse, lúdtoll és egy pár papírlap. Ezek fölé egy nyolcéves forma lányka görnyedt. Az asztal alatt Jambus, az öreg vizsla szunyókált, szuszogó hangot kiadva nedves, rózsaszín orrával. A lány lábai néha meg-megbökték a fülét, mire az állat szemeit csukva tartva, félálomban csóválta farkát.

A kislány fürtjei az asztalra omoltak, miközben fennhangon olvasta a Gulliver utazásait. Néhány résznél hangosan felnevetett, és az is előfordult, hogy hatásszünetet tartott, mikor izgalmas volt a cselekmény. Szépen, artikulálva olvasott, tisztábban, érthetőbben, és legfőképp élvezhetőbben, mint kortársai, ezt bárki megállapíthatta volna. Olyan érzést keltett, mintha egy mohákról és algákról szóló lexikont is úgy tudna felolvasni, mint a világ legizgalmasabb kalandregényét.

Egy középkorú nő csendben kötögetve hallgatta a felolvasást, de arcára világosan kiült, hogy cseppet sem élvezi.

– Ideje, hogy tanuljon is kicsit, Miss Drake, mielőtt a sok mese eltompítja a gondolkodóképességét! – Bár a mondat, melyet vékony száján kiejtett, inkább javaslatnak tűnt, határozott hangjából hallani lehetett, hogy parancsot ad ki.

– De ez a könyv olyan jó, Miss Westman! - ellenkezett a kislány, olyan hangon, mint akit szép álomból ébresztettek fel. – És ez nem mese, ez megtörtént!

– Ó, ugyan! Hogy mondhat ekkora balgaságot? Ki írta ezt az ostobaságot? – villámlott Miss Westman szeme.

– Jonathan Swift.

– Mostantól nem olvashat tőle semmit. Megtiltom. – mondta határozottan az asszony és elkapta a könyvet a lány orra elől. - Most pedig, vissza a tanuláshoz!

Sok év telt el, de Elsie Drake azóta is emlékezett arra a napra. Emlékezett, hogy mennyire vissza akarta tartani a könnyeit, de nem tudta. 

Mikor Miss Westman meglátta, hogy sír, bezárta a szobájába egy rakás tankönyvvel két teljes napra. Egészen kegyetlen volt, de mindezek árán megtanulta leküzdeni a gombócot a torkában. Két kínzóan hosszú, kalandregénymentes hónap után Elsie megpróbálta visszaszerezni a könyvet. De Wendy, a fiatal szobalány rajtakapta, és bár ő szerette Drake kisasszonyt, kötelessége volt jelenteni a ház úrnőjének. A lánynak a csínytevéséért öt fejezetet kellett szóról szóra megtanulnia egy történelemkönyvből két nap alatt, és felmondania a szobalánynak.

Miss Westman, bár küldetésének és kötelességének tudta be Elsie nevelését, nem hitt a régimódi módszerekben, miszerint a lányokból finnyáskodó, gyenge és butuska kisasszonyokat kell nevelni. Célja az volt, hogy felkészítse Elsie-t a világ veszélyei ellen való védekezésre és a sors legálnokabb húzásaihoz való alkalmazkodásra, és éppúgy igyekezett edzeni a lány testi képességeit, mint az elméjét.

Az asszony a lánynak is a szigetről adott új nevet, ahol a Dukens-kastély elhelyezkedett. Nem látta helyesnek, hogy a lány megtartsa a szülei nevét, mikor azok így cserbenhagyták. 

Tudta, hogy az olyan kisasszonyoknak, mint a kislány nem volt sikere a férjhez menésben az ő környékükön, lehettek akármilyen okosak vagy bájosak, így a ráadásul nem is kiemelkedően szép Elisabeth Drake előtt sok nehézség állt, kétszer annyi, mint más kortársa előtt.