A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Erősebb vagy, de ostobább is

Alig volt kilenc óra, de Clefield főutcáján már most sem lehetett levegőt kapni a vásári tömegben. Miss Westman, Anderson köztiszt és Wendy körülbelül húsz perce érkezhetett meg a nyüzsgő kikötőbe Daniel hajójával, de már akkor sem tudták, hogy pontosan merre lökdösi őket az igyekvő forgatag. Igyekeztek együtt maradni, de folyton összetévesztették egymást egy másik emberrel, abból pedig számos kínos félreértés született.

Tizenöt perc múlva már mindhármuknak tönkrementek a hangszálai a kiabálástól, de szerencsére eljutottak egy csendesebb sétálóutcába, ahol már hallották a gondolataikat.

- Wendy, te láttál bárkit is, aki hasonlít Fritzre vagy Sullivanre? – kérdezte a köztiszt, miközben felajánlotta a hölgyeknek a vizeskulacsát.

A szobalány megrázta a fejét.

- Lehet, hogy láttam, de a felismerés helyett arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el ott, helyben. – mondta, és hálásan elfogadta a kulacsot, húzott egyet belőle, majd átnyújtotta a holtsápadt Miss Westmannek.

– Micsoda vademberek ezek a clefieldiek... - motyogta az kissé erőtlenül. – Mégis hogy fogjuk itt megtalálni azokat a fajankókat?

– Megmondom én, sehogy. – morgott Wendy. – Arról nem is beszélve, hogy abban sem vagyunk biztosak, hogy itt vannak.

Ahogy elhaladtak pár fahordó mellett, az egyik eldőlt, így a mögötte ücsörgő, ápolatlan férfi elvesztette búvóhelyét. Felállt, leporolta foltozott nadrágját, és bűbájosan mosolygott sárga, egyenletlen fogaival.

– Szépjónapot! A nevem Bill. – Wendy meglepetten konstatálta, hogy a férfi hangja egyáltalán nem illik külsejéhez. Mélyen beszélt, és bársonyosan, mintha egy színész vagy egy szónok volna. – Talán én segíthetek Önöknek.

– Köszönjük nem. – Miss Westman reflexből utasította el az ajánlatot, és már indult volna tovább, de a köztiszt és a szobalány nem mozdultak.

– Hallgatózott? – kérdezte félig rosszallóan, félig reménykedve Anderson.

– Nem én! Vagy igen. Ami Önnek praktikus, jóuram. – A férfi olyan rugalmasan lépkedett, mint egy udvari bolond, csak a csengős sapka hiányzott piszkos feje búbjáról. Lehelete dohánytól bűzlött. Miss Westmant kirázta tőle a hideg.

– Mégis hogy tudna segíteni nekünk? – bizonytalankodott Wendy.

– Mi sem egyszerűbb, szép kisasszony. Ismerem a fickókat, akiket keresnek. Fritz Müllert és Sullivant.

– Csakugyan? – vonta össze a szemöldökeit Miss Westman. – És azt is tudja, merre lehetnek?

– Az attól függ, asszonyom.

– Mitől?

A férfi hátrasimította homlokáról a kócos, fekete hajszálakat, és színpadiasan lerogyott az egyik hordóra.

– Én egy nincstelen ember vagyok. Ezek a hordók meg ezek a sárga, otromba házak védenek meg engem a széltől, ezt a szűk utcácskát hívom én azon a mézédes néven, amit maguk nagy valószínűséggel egy fűtött szobára és egy megrakott asztalra mondanák rá hanyagul, mit sem törődve a jelentőségével... Ez az én otthonom. – Hangja még mélyebb lett, még gyászosabb. Egyértelmű színészkedés volt, de egyben olyan szívfacsaróan mélabús, hogy Wendy akármeddig elhallgatta volna. – Egyetlen fénysugaram az nap-mint-nap, hogy talán rendesen megebédelhetek, hogy valahonnan összekaparok egy kis pénzt, de hiába minden megalázó koldulás, végül úgy is csak egy darab elégetett kenyeret tudok magamnak betevő falatként szerezni a jóságos pékasszonyságtól...