Bizony, sokan megirigyelhették volna Elsie nagy belmagasságú, baldachinos ággyal és más antik bútorokkal berendezett szobáját, de akkor, ha tizenhat éven keresztül minden egyes nap tizenegy órát kellett volna benne tölteniük – alvást természetesen nem számítva – akkor ők is börtöncellának fogták volna fel.
Nem volt benne semmi izgalmas a bársonyfüggönyös, faragottpárkányos ablakon kívül, amit szintén hamar meg lehet unni, hiszen a kilátás felét eltakaró hársfán kívül nem látszik túl sok érdekes dolog rajta keresztül. Ezért a lánynak este mindig tankönyvekre kellett ráfanyalodnia; ez is amolyan Miss Westman-féle nevelési technika volt. Kétségkívül kívülről fújta már a történelemkönyvek nagyrészét a sok büntetőfelelés okán, de nem is csak magolni tudott. El kellett ismernie, hogy akármilyen kínkeserves is volt az utóbbi tizennégy év számára, érezte, hogy a sok tanóra és futás és takarítás megtette a hatását.
Az unalmas tankönyvektől roskadozó könyvespolc és az undorodó arcú királynőket ábrázoló festmények gyakran ébresztettek Elsie-ben szökési hajlamot eddig is, amit egészen eddig gyáván elnyomott magában.
Egyszer majdnem megtette; őszi este volt. Lehetett vagy tizenkét éves, mikor összeszedte a bátorságot, és szokatlan szívességet kért Miss Westmantől.
- Szeretnék... izé... többet tudni a szüleimről. – dadogta a vacsoraasztalnál.
- De hisz mondtam már! A szüleid ideküldtek téged a barátaik által, elutaztak valahova, és soha sem tértek vissza érted. Nem tudtak felnevelni. – mondta Miss Westman természetesen, szinte automatikusan.
- Úgy érted, utazók voltak? – csillant fel a lány szeme.
Miss Westman mélyet sóhajtott.
– Miss Drake, szokja már meg! „Ön", illetve ,,maga". Illetlen dolog egy ennyivel idősebb asszonyt tegezni!
Wendy, a vöröshajú szobalány, aki az ő asztaluknál ehetett, hogy ne legyenek olyan magányosak ott ketten az étkezésnél, hirtelen szájához kapta a kezét, és a félrenyelt zsemledarabot próbálta felköhögni, miközben ügyetlenül leplezte nevetését. Herbert, a kertész mellette ült, halványan mosolygott, és szakállát simogatta.
- Mire véljem ezt?! Wendy, ne itt öklendezz, azonnal hagyd el az ebédlőt.
A szobalány már nem nevetett – csak köhögött, és engedelmesen kiment.
Elsie figyelmesen végignézte a jelenetet, majd halkan megkérdezte:
– Utazók voltak? Miért nem jöttek vissza soha?
- Az Isten szerelmére, hát nem fogja fel? – idegeskedett Miss Westman, miközben megtörölte vékony száját, és lecsapta a villát a tányér mellé. – Meghaltak!
Herbert mérgesen nézett az asszonyra, aki csak pár pillanattal később jött rá, mekkorát sebeztek Elsie kis szívén ezek az ingerült szavak.
Az ebédlőben mély, gyászos csend uralkodott el, az általában vidám, mosolygós kislány most olyan csendben volt, mint a sír, de könnyek ekkor sem jelentek meg végtelenül szomorú gombszemében.
Aznap este összepakolt pár ruhát, és addig piszkálta az ablak zárját egy villával, amíg az végre nagyot kattant, és kinyílt.
De nem mert elszökni. Ugyan, hisz nem volt teljesen ostoba!
Az ezüstvilla egyébként csúnya nyomot hagyott a vakolaton, két hétig kétszer annyit kellett tornásznia, mint amennyit átlagosan kellett volna.
Elsie most, mikor pontos utasítást kapott egy vadidegentől egy rajz hátulján, egyszerre volt céltudatos és tanácstalan.
YOU ARE READING
A lány, aki megmentette a kalózokat✔
AdventureA tizenhatodik életévét éppen betöltött Elsie Rider egy nyári hajnalon elhatározza, hogy végre megszökik szigorú nevelőnőjétől, és végleg otthagyja a Dukens-kastélyt, miután megtalálja a szüleitől maradt utolsó emlékeket: egy pisztolyt, pár rajzot é...
