A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Táncolj velem

Elsie szörnyen aludt. Igaz, a vendégház igen rendes volt, és volt kulturált mosdó is benne, a lánynak nem múlt el a hányingere. Borogatta a tarkóját, és egyre csak gondolkodott és gondolkodott. Benről. Lennoxról. Daisyről. Az apjáról. Az anyjáról a király fogságában... Tudta, hogy még él. Érezte. Akárcsak a hányingert a gyomrában.

Másnap reggel, bár még kicsit sápadt volt és enyhén lüktetett a feje, már sokkal jobban volt. Lefürdött, megmosta a haját, és rendbeszedte magát. Joanne-nel aludt egy szobában, a lány még javában húzta a lóbőrt. Elhatározta, hogy meglátogatja az apját. Mr. Rider rengeteget ivott a múlt éjjel, meg akarta nézni, hogy hogy van.

Bekopogott a szobájába, de nem nyitotta ki senki, így ő nyitott be óvatosan. Ciceró, akivel az apja egy szobában aludt már nem volt ott.

Maga Mr. Rider viszont még szunyókált. Elsie épp kiment volna a szobából, mikor meghallott egy morgást a háta mögött.

– Hogy vagy képes.... Mi?

Elsie meglepett mosollyal konstatálta hogy az édesapja bizonyálmában beszél.

– Ki hogy képes? – kérdezett vissza.

Az apja elhallgatott, de mikor Elsie épp elment volna, motyogott valami nagyon érdekeset.

– Lennox.

A lánya megtorpant, és meglepett arccal megfordult.

– James Lennox nevét mondod?

– Hogy... hogy tehette? – Mr. Rider befordult a fal felé és onnantól kezdve hallgatott.

Elsie nem tudta, hogy mit gondoljon. Ez a dolog jelenthet az égvilágon semmit is, ugyanakkor az is elképzelhető, hogy nagyon fontos. Elgondolkodva lépett ki a szobából. Majdnem hangosan felkiáltott, mikor az ajtó mögött nem mással, mint James Lennoxszal találta szembe magát.

– Szervusz, Rider. – mondta mosolyogva a fiú.

– Lennox, mit keresel itt?

– Épp a szobámból jövök. És te mit keresel itt?

– Az apámat jöttem meglátogatni. Azt hiszem, nincs valami jól.

– Biztos másnapos. Be kell valljam őszintén, embert nem láttam még úgy vedelni, mint az édesapádat tegnap este.

– Ezt nem nehéz elhinni. – bólintott szórakozottan Elsie, furcsán érezte magát. – Na szia.

– Szia. – köszönt vissza kedvesen James Lennox, majd pár másodperc múlva utánaszólt. – Várj!

– Igen? – fordult meg a lány.

– Nagyon sajnálom, amit a fogaidra mondtam. Csak hogy tudd, nem találom őket csúnyának.

Elsie teljesen össze volt zavarodva, legszívesebben felkiáltott volna, hogy „Miről beszélsz? Miért nem vagy undok velem? Miért nem idegesítesz fel?", de végül csak bólintott, és otthagyta őt.

A következő napok csak még furcsábban teltek. Elsie akaratlanul is egyre több időt töltött Jamesszel, és ami a legfurcsább volt, az az, hogy nem is bánta. A fiúról hamar kiderült, hogy rendkívül iskolázott és vicces. Rengeteg közös témájuk volt. Még mindig sokszor vitatkoztak, de már kevésbé akarták letépni egymás fejét utána. Elsie azon kapta magát, hogy teljesen elfelejtette az édesanyját és minden más aggodalmát. Ha mégis eszébe jutottak, a fiú mindig megpróbálta megvigasztalni, és ez általában sikerült is neki. Gyakran bókolt is, ami nagyon jólesett a lánynak.

Egy héttel a Szövetség érkezése után délben, ebéd előtt, mikor mindenki az asztalnál ült már, Lennox felállt az egyik asztalra. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett.