A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Veszély és egy nagy adag kávé

– Szóval Clefieldbe mentek? Ez egészen biztos? – Peter a fejét vakarva sétálgatott a nappaliban, miközben már hajnalodott. 

Ő, Miss Westman és Wendy egész éjszaka azt hallgatták, ahogy az idősebbik Anderson morogva következtetget a két kém hollétéről. A kétóránkénti forró kávé segített ugyan, de a nevelőnő, a szobalány és a köztiszt szeme alatti karikák egyre csak feketedtek, és ugyancsak nehéz volt ébrenmaradniuk.

- Ha nem vesszük figyelembe azt a lehetőséget, hogy talán megszálltak Gorachkban, és úgy mentek North Danembe. 

- Jó, jó... Nem vehetünk figyelembe... - Anderson köztiszt itt kis szünetet tartott, majd mondandója folytatását egy hatalmas ásításba fojtotta. – ...minden apró részletet.

Bátyján nem látszott semmi álmosság, ugyanabban a pozícióban ücsörgött, mint három órával ezelőtt, csak néha vakarta meg az orrát a bal középsőujjával.

- Te tudod, Peter. De minden egyes pillanattal kevesebb lesz az esély, hogy Clefieldben vannak, én a helyetekben már rég egy hajón ülnék.

Wendy haja egy merő kóc volt, egy szemhunyásnyit sem aludt, főleg, mert bármikor lecsukta a szemét, Miss Westman meglökte a vállát. „Ne bóbiskolj, figyelj! Ez az ember segíthet nekünk, ne légy tiszteletlen!" suttogta mindig. Azonban a szobalánynak most telt be a pohár.

- Már hogy is kereshetnénk hajót, ha eddig azt találgatta, hogy merre lehetnek?!
Daniel Anderson arcán sem meglepetés, sem méreg nem látszott. Helyette, most először a látogatása során, halványan elmosolyodott.

- Tudtam én, hogy több harag van benned, mint mutatod. – az öregember szemében gonosz vidámság csillogott. – Szobalány, ugyan-ugyan. Hisz ez egy tűzokádó sárkány! Csak rá kellett segíteni egy kicsit...

Wendy mélyen meg volt sértve, de kezdte csakugyan tűzokádó sárkánynak érezni magát, legszívesebben leégette volna az öregember önelégült fejét.

- A sok zavaros, emberi érzelem közül mindig a harag nyűgözött le inkább. Annál nincs őszintébb, hatalmasabb érzés a világon... Na de nem hiába hívják méregnek más néven. Jobb, ha nem becsülünk alá egy dühös embert.

– Elég a monológból, Dan! – mordult fel a köztiszt. – Hogy lehetsz ilyen modortalan?

A bátyja úgy nézett rá, mint egy róka a tyúkólra.

– Jól van, Peter. Van egy hajóm, amit kölcsön tudok adni, seperc alatt Clefieldben lesznek vele. – fordult a hölgyek felé. – A kikötőben van, a neve Juno.

– Nagyon köszönjük, Mr. Anderson. – állt fel Miss Westman, de arcán nem tükröződött hála. Nagyon igyekezett megtartani a hidegvérét.

Daniel még egy utolsó megszállott, büszke pillantást vetett a még mindig ideges Wendyre, majd sietve távozott a házból.

– Nekünk sincs vesztegetni való időnk. – kötötte újra kontyát Miss Westman, miközben egy jóízű ásítást próbált visszatartani. – Tíz perc múlva indulunk a kikötőbe, felszállunk a Junora, és nem állunk meg Clefieldig.

Wendynek sírhatnékja volt a fáradtságtól, kétségbeesetten nézett a szintén karikásszemű Peter Andersonra, aki viszont legalább olyan határozottan szedte össze a kávéscsészéket az asztalról.

– Úgy van. Wendy, te majd aludhatsz egyet a hajón.

Wendy igyekezett hálásan mosolyogni, de csak egy grimaszra futotta, miközben a lépcső felé indult összepakolni a holmiját.

***

Világosodott már. A csípős hideg hamar felébresztette a lányokat, ahogy sietve meneteltek a városba vezető ösvényen. Vagy egy másik ösvényen, tulajdonképpen Elsie-nek fogalma sem volt arról, hogy jó úton haladnak-e.