A lány, aki megmentette a kalózokat✔

St. Johannes

Teddie és Ben a fedélzeten nevelkedtek, sok érdekes kalandjukról beszámoltak Elsie-nek. Bár kalózokkal ők sem találkoztak, a lány csak úgy csüngött a szavaikon, mikor messzi tájakról meséltek.
- Tényleg tele volt az egész hely gyümölccsel? – kérdezte a fiúk egy Málna-szigetről való, hosszas és érdekfeszítő beszámolója után.

– Sosem ettem még úgy tele magam! – nevetett Teddie.

– Akkor ti amolyan utazók vagytok, nem igaz? Bejárjátok a kerek világot.

– Valami olyasmi. Bár néha szívesen maradnánk kicsit több ideig egyhelyben, mint egy nap. - Ben sóhajtott egyet.

– Ezt nem érezhetem át, de azt hiszem, tudom, hogy mire gondolsz. – bólogatott Elsie.

Az idő hamar telt, és a lány még sosem érezte ilyen jól magát. Ilyen érzés, ha az embernek vannak barátai?

Egy váratlan pillanatban azonban kinyílt a kabin ajtaja, és belépett rajta a kapitány. Hatalmas ember volt, kabátja erősen feszült a hasán, fényes, fekete csizmája a térdéig ért. Szakálla szépen ki volt fésülve, szürke szemében gonoszság tükröződött.

Elsie szíve majd' kiugrott a helyéből.

– Látom, megismerkedett a két kutyaütővel. - morgott ingerülten a férfi, majd a fiúkhoz fordult, és gúnyosan vigyorgott. - Elég szívélyesen fogadtátok?!

– De Gregory bácsi... - kezdett magyarázkodni Teddie, de a kapitány ráüvöltött.

– Te csak tartsd a szádat, eleget beszéltél ma már!

Az öreg arca eddig is vészjósló kifejezést viselt, de most már szinte villámot szórtak a szemei. Nagy levegőt vett, hogy tovább ordítson, de Elsie-re pillantva megpróbálta fékezni magát. Szinte suttogott, hogy tengernyi indulata nehogy véletlenül kitörjön, és felrobbantsa az egész hajót - Elsie ez utóbbi ötlet valószínűségében nem kételkedett.

– Most pedig kifelé innen, tedd hasznossá magad, és segíts Cecile-nek krumplit pucolni.

Teddie fejét lehajtva kiment a kabinból, Ben azonban még mindig rendületlenül, és megvetően nézett a kapitányra.

Az most rápillantott, jobban mondva mostantól őt szurkálta szemeinek villámaival, de nem szólt, csak némán az ajtó felé mutatott.

– Mire vársz, tapsra? Eredj innen!
A fiú végül kelletlenül távozott. A kapitány mérgesen nézett utána.

– Mégegyszer megkérdezem. Ki maga, és honnan jött? - kérdezte színlelt higgadtsággal a kapitány.

– Duke's City-ből való vagyok. Ott vagyok pék.

– Fejezze be a hazudozást! - a kapitány hangja újra méreggel telt meg.

Elsie felugrott, és kirohant a kabinból. A fedélzetre érve körbepillantott. A legénység tagjai mind felkapták a fejüket. Jobb ötlet híján a hajó másik oldala felé futott, mögötte a kapitány kiabált.

– Kapjátok el, és kötözzétek meg!

A lány érezte, ahogy a felé nyúló karok a ruhája szélét tudják csak érinteni, és hogy egyre közelebb kerül a hajó orrához.

– Nem tud hová futni! Adja fel!

Elsie két markával megragadta a hajó szélét, és félve hátrafordult. Abba bizony nem gondolt bele, hogy egy hajón van a tenger közepén, és innen nem tud csak úgy elmenekülni.

Ketten ragadták karon, mint holmi banditát, és jó erősen összekötözték a két csuklóját a háta mögött.

„Micsoda barbár banda..." – gondolta Elsie felháborodva. – „Legalább a nevemet még mindig nem tudják."