A lány, aki megmentette a kalózokat✔

Partvidéki fantom

Wendy-t nagyon marta a honvágy. Bár feladott levelet a családjának St. Johannesből, nem reménykedett abban, hogy túl hamar kézbesítenék is.

Másfél napja mást sem csináltak a köztisztékkel, mint körbejárták a várost, de sajnos semmit nem tudtak meg a két férfiról azon kívül, amit már addig is tudtak.

– Azt mondják magukról, hogy ők a király emberei! – motyogta mérgesen egy nagyapó.

– Minden évben átkutatják a házam. – panaszkodott egy nő.

– Valami lányt keresnek. – fontoskodott egy négyéves forma fiúcska.

Anderson, Miss Westman és Wendy aznap is kimerülten rogytak le a vacsoraasztalhoz, aztán a szobalány felment az egyik vendégszobába, és kibámult a tengerre a köralakú ablakon keresztül.

Hirtelen egy kiáltást hallott a lépcsőházból.

– Wendy, gyere le, kérlek!

A szobalány végighallgatta, ahogy az asszony léptei eltompulnak a lépcsőn lefelémenet. Nagyot sóhajtva ő is felállt, megigazgatta szoknyáját, és lement a tágas nappaliba.

A helyiségben most nem csak Anderson köztiszt és a volt-nevelőnő üldögélt, volt ott egy igen aggasztó külsejű idegen is. Az öregember szürke haja égnek állt, és begombolt, barna kabátja nyakába egy láthatóan mocskos, sárga sál végeit gyömöszölte be. Miért hord ez sálat augusztusban? Azt mondják, a szem a lélek tükre. Nos, az ő szénfekete szemeiből csak annyit lehetett kivenni, hogy valószínűleg már hetek óta nem is látott ágyat.

– Wendy, ő itt az én bátyám, Daniel Anderson.– mutatta be Anderson köztiszt a vendéget. – Dan, ő itt Wendy, szobalányként dolgozik Miss Westmannél.
A szobalány szoknyáját kissé megemelve pukedlizett, a vénember azonban meg sem moccant.

– Mr. Anderson nagylelkűen felajánlotta, hogy ő is segít nekünk megkeresni a küldötteket. – magyarázta Miss Westman. – Ha jól tudom, új információval is tud szolgálni róluk, nem igaz, Mr. Anderson?

– Á, Giselle, nyugodtan tegezheted Danielt. Igazán nem bánja, ugye, te nagy mamlasz? – vágta vállba bátyját a köztiszt.

– De. És de. – morogta az öreg. – Van valami alkohol itt?
Öccse zavartan nevetett, és kissé idegesen szólt:

– Van, de nem kapsz, Dan.

Dan gyilkos tekintettel nézett a bátyjára.
- Halottam, hogy keresik a mocskos kémeket. – elővett egy pipát a zsebéből, és az asztalon lévő gyertya segítségével meggyújtotta. – Nem bírom a randa képüket. Hálás lennék, ha eltakarodnának innen egyszer s mindenkorra.
- Jó, de mit tudsz, öreg? – mordult rá öccse, majd látva a vénember újból előtűnő szúrós pillantását, igyekezett kijavítani magát. – Öreg- öreg harcos... öregfiú...
- Sullivan, a nagyobbik a főnök, Fritz, a vézna, újonc ebben a munkában. Négyévente jönnek, és követnek egy útvonalat, mindig csak augusztus körül érnek ide, pár napig maradnak, amíg átkutatják a várost, aztán mennek tovább. Ahhoz képest, hogy ők a „király emberei", nem kapták őket tolvajláson, verekedésen és részegeskedésen. Persze nem lehet őket feljelenteni, mert szemünk egyetlen fénye, Alexander király gondoskodik róla, hogy a hajuk szála se görbüljön.

– Mit gondol, merre keressük őket? – kérdezte Wendy.

– Most térnék ki rá, ha megengedi! – szólt kissé ingerülten Daniel Anderson. A szobalány igyekezett nem látványosan felháborodni a férfi modorán. Mrs. Westman bal szemhéja mintha megremegett volna.

– Nem rég jelentettek be egy hajólopást a szigeten. Szép, nagy hajó volt, Sullivanék valószínűleg hosszabb utat terveznek megtenni. Ez jelentheti azt, hogy pontosan tudják az úticélt, csak az nagyon messze van, de két ilyen tyúkeszűnél inkább másra következtetnék: pontosan arra, hogy ötletük sincs, merre induljanak el. Nem tehetnek mást, mint követik a szokásos útvonalukat.