Daisy Holmes felküzdötte magát a ranglétrán. Azok közé tartozik, akik egykoron kinevették, ám súlyos árat fizetett mindezért. Bár nem felejtette el honnan indult, ma már semmi pénzért nem akarna gúny tárgyává válni.
Daxton Scott lecsúszott ugyanazo...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Ma tényleg fel kell másznunk a sziklára és fürödni is akarok a tóban - nyomja meg a gombot a kávéfőzőn. - Tegnap elszexeltük az időt.
Nos, igen. Alig aludtunk valamit, de csak a testemet érzem egy kissé kimerültnek, a lelkem szárnyal.
- Oh, hát ha ennyire bánod, akkor... - mondom tettett sértettséggel, miközben magamra csavarom a paplant.
- Ja persze, pont úgy nézek ki - ciccent vigyorogva. - A legjobb éjjel volt az életemben.
- Azt hiszem nekem is - mosolyodok el.
- Azt hiszed?! - húzza fel a szemöldökét. - Visszahozzam az emlékeidet? - lép egy lépést előre.
- Ne gyere közelebb! - nevetek fel, miközben felkúszok az ágyon teljesen. - Tényleg szükségem van arra a kávéra.
- Én viszont éhes vagyok, szóval... - felhúzom a szemöldököm. - Szóval... elmehetnénk reggelizni, ha van kedved.
- Mondd inkább azt, hogy csináljak reggelit, mert te nem tudod, hogy kell - remeg meg a szám széle az elfojtott nevetéstől.
- Nem erről van szó! Csak... - túr bele a hajába, aztán megforgatja a szemeit. - Oké, beismerem, hogy egész életemben mindent megcsináltak helyettem és nem tudom hogy kell palacsintát sütni. Örülsz?
- Felettébb - nevetek fel. - De csak kérned kellett volna.
Belebújok a fiú pólójába, ami egészen eddig az ágy mellett hevert. Elveszem a kávésbögrét a pultról és belekortyolok. Daxton velem szemben a konyhaszekrénynek dől, somolyogva pillant végig rajtam.
Ez a reggel más, mint a többi. Mintha az eddigi életem egy szürke képregény lett volna, ami most megtelt színekkel. Másképp látok mindent, a fények ragyogóbbak, a kávé finomabb. Azt érzem most minden rendben van, még akkoris ha nem tudom meddig fog tartani. Nem érdekel a holnap, a tegnap, sem az elszenvedett sebek. Csak a jelen, mert az tökeletes. Mert most boldog vagyok.
Ezt neki is éreznie kell és biztos vagyok benne, hogy így is van. Nem hiszem, hogy bármikor is láttam volna állandó mosolyt Daxton arcán. Most viszont akaratlanul is ott húzódik a szája sarkában.
Beleteszem az üres kávésbögrét a mosogatóba, majd elkezdem összeszedni a az alapanyagokat a palacsintához. Mivel nem sűrűn éltem szociális életet korábban, a legfőbb tevékenységeim közé tartozott, hogy anyám körül lebzseltem a konyhában és sok mindent elsajátítottam ezáltal. Míg mások csapatokba verődve bandáztak valahol, én vacsorát főztem otthon. Nos, ez valójában elkeserìtően hangzik, de ez a tudás most kifizetődik. Mármint nem nagy dolog összeütni egy palacsintát, de szinte biztos vagyok benne, hogy Lizzie még egy tésztát sem tudna megfőzni.
Miközben keverem össze a tesztának valót, az én gyomrom is megkordul.
- Csak nem éhes vagy? - töri meg a csendet Daxton. Még mindig a szekrénynek dől és figyeli minden mozdulatomat.
