Daisy Holmes felküzdötte magát a ranglétrán. Azok közé tartozik, akik egykoron kinevették, ám súlyos árat fizetett mindezért. Bár nem felejtette el honnan indult, ma már semmi pénzért nem akarna gúny tárgyává válni.
Daxton Scott lecsúszott ugyanazo...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Levegő után kapkodva ülök fel az ágyban. Érzem a sós izzadságcseppeket a homlokomon és a fülemben a heves szívdobbanásaimat. A mellkasom úgy szorít, hogy úgy érzem megfulladok.
Ösztönösen oldalra nyújtom a kezem, Daisy mellkasa lassan emelkedik fel-alá. Biztos szépeket álmodik. Ez rólam kevésbé mondható el.
Szürkület van, szóval olyan hajnali 5-6 közé saccolom az időt. Kizárt, hogy visszaaludjak már, úgyhogy lerúgom magamról a takarót és a szobámból nyíló fürdőbe igyekszem.
Sokáig folyatom magamra a hidegvizet a zuhany alatt, ez általában segít, hogy lenyugodjak. Mostanában szarul alszom és minden reggelem így indul, mert újra és újra átélem annak az estének minden mozzanatát. Ez a PTSD tipikus tünete és most, hogy abbahagytam a gyógyszer szedését, újfent megkeseríti az életemet.
Azt hittem jobban vagyok, legalábbis reméltem, hogy tudom kezelni diazepám nélkül is. Szerettem volna százszázalékban megélni azt a szeretetet, amit Daisy iránt érzek. Azt hittem az, hogy boldog vagyok mellette elég lesz, hogy elnyomjon minden szorongást, dühöt és negatív gondolatot, amik sorozatosan rámtörnek.
Nem elég.
Elégnek kellene lennie, de sajnos nem az. Mert amilyen intenzívek az iránta érzett érzelmeim, ugyanolyan intenzivitással hatalmasodnak el rajtam azok az emóciók is, amit egyáltalán nem akarok érezni. A diazepám totális közönyben tartott egészen eddig, habár biztos voltam benne, hogy az érzéseim valódiak a lány iránt és minden vele töltött perc elégedettséggel töltött el, mindig olyan volt, mintha takaréklángon égtem volna. Tudtam, mit kellene éreznem, mégsem éreztem igazán.
De én teljesen akartam. Kimaxolni a boldogságot. Úgy lászik ezt viszont az élet nem adja ingyen.
Izzy is tudja, hogy valami nincs rendben. Látja, érzi, hallja. És tudom, hogy fáj neki, hogy azt hiszi nem tud rajtam segíteni. Pedig ő segít a legtöbbet azzal, hogy velem van. Minden este együtt fekszünk le és minden reggel az én ágyamban kel fel. Egyre inkább megnyílik előttem és rengeteget csacsog, mindenről, ami éppen eszébe jut, ami sorozatosan megmosolyogtat. Közben készülünk a beadandókkal, a versenyre, ez hoz némi normalitást az emúgy rohadtul nem normális életünkbe, a vele töltött idő eltereli a gondolataimat és megnyugszom. Ő pedig mégcsak nem is sejti, hogy azzal teszi értem a legtöbbet, hogy egyszerűen létezik.
A zuhany után felkapok egy pólót és egy rövidgatyát, úgy döntök főzök egy kávét és elszívok egy cigit. Daisy még békésen alszik, általában minden reggel én keltem. Még ráérünk.
Igyekszem halk lenni, miközben szelem a lépcsőfokokat a konyha felé. Ilyenkor az egyébként szép házunk szürkületben úgy hat, mint egy kísértetkastély. Bekanyarodok a konyhába és reflexből felnyomom a villanyt, nem vagyok ijedős fajta, de apám a frászt hozza rám a kerekesszékében ülve a tágas ablak előtt.
