Daisy Holmes felküzdötte magát a ranglétrán. Azok közé tartozik, akik egykoron kinevették, ám súlyos árat fizetett mindezért. Bár nem felejtette el honnan indult, ma már semmi pénzért nem akarna gúny tárgyává válni.
Daxton Scott lecsúszott ugyanazo...
Régebben sokat gondolkoztam azon, hogy az élet néha nem olyan lapokat oszt, amilyet megérdemelnénk. Most viszont úgy érzem, hogy az élet egyenesen igazságtalan. Néhányan úgy tartják, a sorsunk meg van írva és csak olyan terhet kapunk a nyakunkba, amelyet még elbírunk viselni. Mások abban a hitben élnek, hogy azt kapod, amit megérdemelsz és rosszat majd jó követ.
Ez egy kurva nagy faszság! Az élet kegyetlen, a sors pedig bekaphatja. Sosem az szenved, aki megérdemelné. Jöhet nekem bárki azzal, hogy a karma majd dolgozik. Ez engem nem vígasztal.
Nathaniel Evans-t a portlandi legfelsőbb bíróság elsőfokon bűnösnek találta két rendbeli hirtelen felindulásból elkövetett emberölés vádjában. Tizennyolc év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Jó magaviselettel korábban szabadulhat. Az ítélet ellen Evans család ügyvédei fellebeztek, az örökös előzetes letartóztatásban marad, ameddig...
Ingerülten zárom le a mobilom kijelzőjét. Tizennyolc év. Tizennyolc kibaszott év. Hirtelen felindulás? Hiszen eltervezte! Nevetséges. A csapból is ez folyik. Nathaniel végül megkapta azt a nagy hírnevet, amiért a lelkét is eladta volna. Csak hát a börtönben nem sokra megy majd a népszerűségével és a pénzével. Legalábbis nagyon remélem, hogy keserű éveknek néz elébe.
Fél év telt el Daxton halála óta.
Fél évig ki-be járkáltam a bíróság épületéből. Koronatanú voltam és mindent megtettem azért - a Scott család ügyvédeivel egyetemben - hogy Nate ezt ne úszhassa meg. Ahogy Lizzie, Jackson, Ginger és Chester is. Mégis kevésnek érzem. Kevés ahhoz képest, amekkora szenvedést okozott. Mindenkinek.
Megölte, mert máshogy képtelen volt megtörni őt. Akármit tehetett volna, Daxton felállt volna a legmélyebb gödörből is. És ezt nagyon jól tudta, ezért a leggyávább lépésre szánta el magát. Ennek fordítva kellett volna történnie, de Daxton sosem volt szörnyeteg. Sosem tudott olyan mélyre süllyedni, mint Evans. Azért, mert jó ember volt. Számomra a legjobb ezen a világon.
Daxton-nal együtt meghaltam én is.
Hiába lélegzem, hiába csörgedezik az ereimben a vér, nem érzek mást csak ürességet. Olyan üres vagyok, hogy akár halott is lehetnék. Sokszor feltettem a kérdést magamnak, hogy lehetséges, hogy valami ennyire fájjon? Jobban fáj, mintha az összes csontom szilánkosra tört volna. A válasz egyszerű. Azért, mert igazi volt. Igazi, őszinte szerelem, a legmélyebb fajtából. Olyan, amibe beledöglesz, ha elveszíted.
Már értem, hogy Ő mit érezhetett, amikor ugyanezen a sziklán ült, mint most én. Már tudom, hogy milyen, amikor azt hiszed, ebbe tényleg belehalsz, ezt már nem éled túl. Sírni sem tudsz, mert ha elkezdenéd félő, hogy sosem lennél képes abbahagyni.
Annyi mindent szerettem volna neki mondani, annyi mindent kellett volna megköszönnöm. Annyi mindent kaptam tőle, amiért örökké hálás lehetek. Sosem mondtam el neki, mennyire boldog voltam. Ő tett engem boldoggá. Azzal, hogy azon a napon a partnerének valasztott engem.
De elkéstem a szavakkal, csak a csend marad. Sosem szerettem, mégis most semmi másra nem vágyom. Mert a csendben ott van Ő. A gondolataimban, a szívemben, mintha bőrömön érezném az érintését, mint legutóbb, amikor ugyanezen a helyen ülve megtanultam mi az a szerelem.
Ezerszer próbáltam magam megölni. Álltam a sínek mellett, ücsörögtem a hídon, forgattam a kezemben a diazepámos dobozát, miközben a vodkát vedeltem. De mindig megzavart valami. Egy telefonhívás. Egy arra sétáló járókelő, aki megkérdezi, hogy minden rendben van-e. Egy rosszul bekötött cipőfűző, hogy biztosan elszalasszam a vonat érkezését.
Nézhettek dilisnek, valójában én is úgy érzem, hogy belebolondultam Daxton hiányába. De mindez egyszerűen nem lehet véletlen. Nem akarja, hogy utánamenjek. Azt akarja, hogy éljek.
Ennyivel pedig tartozom neki. Mert megmentett engem. Mert megvédett engem. Mert figyelt rám. Mert szeretett engem.
És nem csak engem. Mindenki mást megmentett. Volt, akit önmagától, volt, akit a függőségeitől, volt, akit a magánytól.
Őt viszont már nem tudta senki megmenteni. Pedig ő érdemelte volna meg leginkább az életet.
Ez a ház a miénk és örökre az is marad. Fogalmam sincs, valaha elfogok-e tudni innen szakadni, fogalmam sincs mennyi időbe fog telni, mire újra képes leszek bárki iránt érezni valamit. Mert olyan, mint Daxton Scott nincs mégegy. Soha nem lesz senki, aki felérne hozzá.
Ő nem akarná, hogy sírjak. Nem akarná, hogy elzárkózzak a világ elől. Azt akarná, hogy csacsogjak, utazzak, bejárjam egész Colorado-t, barátokat szerezzek, finomakat egyek és egy percig se gondoljak arra, hogy az élet büntetés.
Ígyhát nem tehetek mást.
Ahogy ő egy évvel ezelőtt, lehunyom a szemem és veszek egy mély levegőt.
"Hol te vagy, ott a világ maga." William Shakespeare
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
