A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

6.

 – Már jó ideje nem jártál az udvarban... tényleg sok dolgod lehetett... – folytattam a beszélgetést egy cseppnyi szemrehányással.

Felsóhajtva kezdett bele a magyarázkodásba.

– Így volt... És Te tudod a legjobban, hogy az udvar milyen mérhetetlenül unalmas.

Ezen szavai megsértettek. Ez azt jelenti, hogy én is unalmas vagyok számára?

– Akkor minek jöttél vissza egyáltalán? – kérdeztem élesen és már a lépcső előtt álltam, ahol Balerion, az Iszonyat sárkányleheletétől, ezer kard olvadt az emelvényre.

– Hallottam, hogy Atyád lovagi tornát rendez a tiszteletemre. – válaszolta és a hangja vidámnak hatott.

Már most imádom minden percét, amit itt fog tölteni. Sosem azt mondja, amire vársz, és elképzelni sem lehet, mi járhat igazából a fejében. Mindig is tudtam, hogy lenyűgöző a Bácsikám!

– Az örökösének rendezi meg. – mondtam kimérten.

A trónról lazán előre hajolva, a fény végre megvilágította jóképű arcát.

– Én is ezt mondtam.

Nevethetnékem támadt de jó neveltetésem megakadályozta, hogy ennek akár csak tanújelét adjam. Szemtelenül viselkedik a meg nem született öcsémmel szemben.

– Az új örökösének. – nyomatékosítottam, mire nagy lendülettel felállt és felém közeledve lesétált a lépcsőn. Csillogó tekintetem mohon pásztázta egész teste vonulatait.

– Amíg Anyád nem szül neki fiút, átokként ülök rajtatok.

– Érdemes hát reménykednem egy kisöcsben. – mosolyogtam rá. Talán ha kisöcsém születik, felszabadul a nyomás alól, ami rég ránehezedik.

Így, hogy közvetlen előttem áll, újra elöntöttek az érzések, amiket már egy éve nem éreztem. Csak a hiánya okozta ürességet értettem meg, azt is csak most, hogy itt van velem és kitölti azt.

Visszamosolygott és a kezében megcsillant valami, amit eddig erősen szorongatott.

– Hoztam neked valamit.

Figyelmesen néztem az ujjai köré font láncon billegő medálra. Finoman megérintettem a vörös köves sötét ékszert. – Tudod, mi ez? – kérdezte érdeklődve és szemét az arcomról le sem vette.

Bólintottam.

– Valyriai acél... Mint a Sötét Nővér. – és mielőtt igazán megfoghattam volna, kikapta az ujjaim közül.

Az áhítat eltűnt az arcomról és egy pillanatig nem értettem mit akar, csak a tűz lobogását véltem felfedezni a szemeiben. Most először nem kért, hanem követelt.

– Fordulj meg!

A hangjától a borzongás végig futott a hátamon, a levegő elakadt és bizsergést éreztem odalent.

Pirulásomat takarva megfordultam és a hajamat kisöpörtem a nyakamból, hogy le tudjam venni az épp viselt láncomat.

Teljesen hátat fordítva neki, megkérdőjelezhetetlenül bizonyítottam a bizalmamat felé. Kiszolgáltatva, kettesben maradni vele épp elég veszélyes, nemhogy még hátat is fordítsak neki... De én bízom benne és megtettem.

Türelmesen vártam mit tesz és ő először közelebb lépett hozzám, finoman kisimított egy kóbor ott maradt tincsemet az útból majd megfontolt mozdulatsorral a nyakamba akasztotta a nehéz és ősi ékszert.

– Így most mindketten őrzünk egy kis darabkát a származásunkból. – hangja duruzsolt a fülembe, kifújt levegője cirógatta csupasz bőrömet, ezzel felhevítve testemet majd érintése, amit vállamon éreztem teljesen megbabonázott. Mintha csak szórakozottan ott felejtette volna, majd észbe kapva elvette onnét.

Visszafordulván, kezét már kardján pihentetve elismerően annyival zárta. – Gyönyörű!

– Köszönöm! – és nem tudtam mi fog ezután következik, tétován pillantottam rá.

– Van kedved egyet repülni? – kérdezte kissé hezitálva, miközben mérlegelte, hogy ezzel mennyire fogja felbosszantani a bátyját.

– Van! – vágtam rá egyből és csak utána gondolkoztam el Apám ellenállásából fakadó problémán de gyorsan arra jutottam, hogy amiről nem tud... – Csak szólok Sernek...

– Rendben, a felhők felett várlak,  Hercegnő! – és elégedetten kivonult a teremből. Az ujjammal végigsimítottam a nyakláncot és kapkodni kezdtem magam, hogy ne várassam meg.

Szóltam a testőrömnek Ser-nek, aki mindig hűen szolgált, már amennyire egy meglett ember, egy 15 évest tud. Mióta ismerem, deres volt a maradék haja, mégis erős és meginghatatlan. Marcona de a szíve aranyból van. Most is rögtön átlátott izgatottságomon de figyelmen kívül hagyva, csak gondterhelten annyit kérdezett.

– Egy nap kétszer is, Hercegnő?! – de választ erre igazából nem várt.

Sietve kaptam magamra a sárkánypikkelyes kabátomat és már fehér pettyes paripámon vágtattam a Veremhez. A Sárkányőrök már kivezették Syraxot és láttam rajta, hogy tudja mi vár rá. Egy újabb boldog repülés. Megpaskoltam a nyakát és hálás voltam, hogy Ő mindig itt van nekem.